Hegedűs Róbert emléktúra

Táv: 26,96 km

Szint: 1143 m

Szerintem ezen a túrán voltam a legtöbbször életemben. Először 2010-ben, csupán 2 hónappal azután, h. egyáltalán elkezdtem túrázni. Ebből is látszik, h. már 4 éve túrázom…

Ebben a túrában sosem kellet csalódnom. Nem hosszú, de Budai-hegységhez képest igen jelentős szintek vannak benne. Jól el lehet rajta fáradni a rövid táv ellenére…

Eredetileg arról beszéltünk, h. a húgommal kettesben vágunk neki, de aztán ő mégis ellene döntött, mert ez a táv neki már sok, és tavaly is elég rosszkedvűre sikerült a vége. Én előneveztem, és mikor kiderült, h. mégiscsak egyedül megyek, úgy is nekivágtam természetesen.

Reggel felkeltem dolgozni, majd reggeli után irány a rajt. Nem sikerült a legelején elrajtolni, de jobb is volt így, mert a tömeget elkerültem. Nagyon kellemesen szellős mezőnyben mentem végig, volt, h. hosszú ideig senkit sem láttam.

Reggel még hűvös volt, borongós idő, alig akartam a rajtban levenni a kabátot, aztán nagy nehezen mégiscsak elbúcsúztam tőle, és polárban vágtam neki a Hárs-hegy oldalának. A kis bemelegítő kaptatók után már nem is fáztam annyira…

Azzal együtt, h. már ötödször voltam a túrán, néha el kellett gondolkodnom azon, h. ide vagy oda hogy is fogunk kerülni… Elhamdulillah a szalagozás jó volt, ennek ellenére kétszer is visszakiabáltam rossz irányba menő túratársakat… Akik ezt jól fogadták, és nem küldtek el sehova, mondván, h. nehogy már én mondjam meg, h. ők merre menjenek, hanem inkább megköszönték.

A túra elején, mint említettem, az idő borongós volt:

Még a sárga sávon, a patak völgyében sem sütött a nap, de a kis hidaknak így nagyon különleges hangulatuk volt a borús időben:

Itt találkoztam egy halom vizslával, lehetett vagy 6-7 darab, pontosan nem tudom megmondani, mert rohangáltak, és hát egyik vizsla olyan, mint a másik így messziről… de nagyon érdekes volt ennyi egyforma kutyát látni egy rakáson.

A sok emelkedőnek köszönhetően nem fáztam, sőt, néha melegem volt, de közben meg azért az volt az érzésem, h. ha levenném a polárt, akkor fáznék… ez a dilemma alaposan és hosszú időre lekötött, olyannyira, h. alig vettem észre az idő múlását.

Közben még a nap is kisütött, és az addig is szép erdő még szebb lett:

Igen, tudom, mostanában minden egyes beszámolóban elmondom, h. gyönyörű volt az erdő, de hát mit csináljak, amikor tényleg az… nagyon-nagyon szép ez az ősz elhamdulillah:

A Hármashatár-hegyről lefelé indulva majdnem rossz irányba mentem egy csapat tapasztalt túrázóval beszélgetve, de elhamdulillah rám szóltak, és így nem kellett jelentős kitérővel eljutnom az Árpád-kilátóhoz. Pont itt éreztem úgy, h. kisétáltam magam mára, de nem is volt más sok a célig. Nem mondom, h. innen már végig lefelé, mert még azért elég sok emelkedő volt, sőt, az utolsó pillanatig felfelé kell menni ezen a túrán.

A célban szokás szerint kedvesen fogadtak, megkaptam a jelvényt (minden teljesítésre más színű, természetesen), oklevelet, kitűzőt, és elindultam a tea irányába. Az összes túra közül ezen a legfinomabb a tea – mikor először voltam, akkor a banánnal együtt még a Hármashatár-hegyen adták, ahol különösen jólesett a hidegben. Azóta már a célban van, aminek az az előnye, h. többet lehet inni belőle J HA az ember hoz poharat. Én pedig ügyesen otthon felejtettem az előre kikészített túrabögrémet, ami most igazán mélyen érintett, mert már kb. 10 kilométer óta a teára spóroltam. De mondjuk feltaláltam magam, mert úgyis szükségét éreztem egy kávénak, bementem a büfébe, majd a műanyag kávéspoharat elmosva ittam 3 pohár teát is J. Aztán hazaindultam dolgozni.

Nagyon szeretem ezt a túrát, bár kicsit mindig szomorú leszek tőle, mert arra kell gondolnom, h. mi most voltaképpen azért túrázunk, mert valaki – egy fiatal, lelkes, szintén túrázó ember – meghalt…

„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul...”

Fehér-Vár-Palota

Táv: 41,3 km

Szint: 875 m

Zoli már nagyon régen mondta, h. menjünk erre a túrára, mert ez milyen jó. Oké, menjünk, mondtam én. Az utolsó pillanatban még felmerült, h. menjünk mégiscsak a Mecsekbe, mert 1. idén ott még nem voltam, 2. oda igazán ritkán megyünk…

Aztán az időjárás-előrejelzés azt mondta, h. szakadni fog az eső mindenhol, de KIVÁLTKÉPP a Mecsekben. Így mecseki sofőrünk inkább nem pártolta a projektet. Mi Zolival elhatároztuk, h. ha cigánygyerekek potyognak, mi akkor is megyünk, mert ő már régen túrázott, én meg menni akartam J. Tetszett a koncepció, h. gyalogoljunk át Székesfehérvárról Várpalotára. Szeretem az ilyen „valahonnan-valahová” túrákat. Valahogy igazibb így a távolság, mikor valahonnan valahová jutunk el, mint amikor megyünk egy 40 km-es kört x-ből x-be…

A Moszkva téren találkoztunk reggel, én előtte még megcsináltam a híreket, megittam a kávémat, aztán hajrá. Némi tűnődés után az 1-esen mentünk, pályamatricánk nem lévén. Hát, az út hosszú volt és sokáig tartott. De azért időben leértünk, leparkoltunk, és mihelyt kiszálltunk a kocsiból, természetesen esni kezdett az eső… De mire elindultunk, el is állt, és a nap hátralevő részében igazán remek idő volt. A gyors nevezés után 7.30-kor el is rajtoltunk a fehérvári Országalmától:

A túrához hihetetlen jó minőségű, keménypapíros színes térképet adtak, saját térkép akkor sem kellett volna, ha (a) nem lett volna velem Zoli, (b) tudnám használni. Itt volt azonban Zoli, a(z egyik) sztárnavigátor, aki ráadásul még kis mozgó telekkönyvi hivatalként sorolta minden hegycsúcson a környező települések, más hegycsúcsok, tájegységek, dűlők stb. nevét, helyrajzi számát, művelési ágának besorolását stb., így én az itinert már rögtön az elején rábíztam, cipelje ő, mert neki még térképtartója is van…Nekiindultunk, h. átvágjunk Székesfehérváron.Virágóra:

Az első ellenőrzőpont, a Savanyúvíz névre hallgató forrás, alig 1 km után meglett. A helybeliek töltögették kis műanyag palackjaikat az állott szódavízre emlékeztető, ráadásul még vasas nedűből, mi is ittunk belőle, nekem ízlett. 

Aztán mentünk tovább. A következő pont Mohán volt. ez az első 10 km, be kell valljam, nem volt annyira izgalmas. Ki a városból, város szélén, patakparton a nádasban a ködben, a csaknem 11 km-ben összesen 10 m szinttel. Mondjuk az erdő meg a táj szép volt, szóval ne valami ipartelepeken keresztüli vándorlást képzeljetek el azért:

Viszont Mohán, a közösségi házban nagyon nagy vendégszeretettel fogadtak, forró teával, jóreggelt-kekszekkel. Mintegy 10 perces pihenőt tartottunk reggelizés és mosdólátogatás céljából, majd mentünk is tovább. Az iszkaszentgyörgyi kastélyig még mindig nem volt sok szint, felkapaszkodtunk a felírós ponthoz a kápolna dombjára, itt kicsit kiléptünk, h. magunk mögött hagyjunk néhány kamaszkorú túrázót, akiket láthatólag stresszelt a természet csendje, mert a mobiltelefonjukról bömböltetett, általuk valószínűleg zenei élménynek gondolt ricsajjal próbálták feldobni ezt a rettenetesen unalmas túrázást. Pár perc múlva már nem hallottuk őket elhamdulillah.

Amúgy azt vettem észre, h. ahogy öregszem, egyre jobban értékelem a csendet. Különösen túrán, az erdőben nem szeretem mások hangos zenéjét hallgatni. Komolyan, nem azért járunk szerintem túrázni… ha erre vágynék, kimennék sétálni ide a körútra inkább.

Az iszkaszentgyörgyi kastély nagyon tetszett, érdemes lenne szépen felújítani az épületet és környékét:

Itt kezdődött a túra igazán érdekes része.

Emelkedni kezdtünk, és megcsodálhattuk több oldalról is a Szenes-horog sziklafalát, ami remek látvány volt:

Még sosem jártam erre, és eddig párszor elgondolkodtam, h. miért is lelkesedett Zoli annyira ezért a túráért, de innen már én is lelkesedtem, mert nagyon szép tájakon jártunk.

A csóri művházban igazi terült-terülj asztalkám fogadott minket. Ismét volt forró tea is. Kicsit megpihentünk, elbeszélgettünk a túratársakkal, aztán indultunk is tovább, fel a Kilátó-hegyre, ahol, bármely meglepő is, volt egy kilátó. Előtte azonban a Kőasztal nevű helyen volt még egy – nem hinnétek el – kőasztal:

Megcsodáltuk a kőasztalt, amin egy kiránduló család kislányának fókája ábrándozott a jégtáblákról, amelyeken népének tagjai kőasztalok helyett pihennek, aztán mentünk fel a kilátóhoz.

Nem volt egy túl magas kilátó, el is határoztuk, h. nem teszünk miatta kitérőt, de az út pont alatta ment el, így hát felmásztunk, és megállapítottuk, h. ha egy vagy két emelettel magasabbra építik, remek lenne a kilátás… így is szép látvány nyílt a környező erdőre, de messzebbre nem lehetett látni:

Innen felkapaszkodtunk a Meredélyfőre, ami végül is nevével ellentétben nem volt olyan rettenetes magasságban, de a kilátás, az ismét valami hihetetlen volt:

Majd megkezdtük utunkat túránk legmagasabb pontja, a Baglyas felé.

Azt most nem akarom még egyszer elmondani, h. milyen szép volt az erdő, de hát tényleg nagyon szép volt. elhamdulillah gyönyörű ősz az idei, szép idővel, színes levelekkel, csodás kilátásokkal, remek túrákkal. Mondjuk lehetne egy kicsit több eső, mert kalapos barátaim örülnének neki… de ez az ősz tényleg hihetetlen: 

Még a Baglyas előtt volt az ellenőrzőpont, ez egy korábbi hegy előtt is megtörtént: az előttem haladók egyszer csak megálltak az út közepén, én próbáltam kikerülni őket – aztán kiderült, h. pecsételni álltak meg, mert a pont átminősítette magát „mozgó ponttá”, és lemozgott a hegyesebb vidékről, ahol igencsak fújt a szél. Most is még a hegy előtt megkaptuk a pecsétet és a csokit.

Felfelé a Baglyasra érdemes volt visszanézni, mert a kilátás az acélszínű ég alatt gyönyörű volt:

Túránk legmagasabb pontján nem időztünk sokat, mert igencsak fújt a szél. Meg hát szerettünk volna világosban beérni…

Innen még nagyon szép helyeken, remek kilátások között haladtunk egy darabig. Aztán bementünk Inota központjába, a vendéglőben a pecsét mellé ismét adtak forró teát, majd a falus szélén, alig párszáz méterre a következő ponton banánt is. A pont a víztározó partján volt, a pontőrök a szél elől behúzódtak valami romos épület maradványaiba:

Innen felkapaszkodtunk a kápolna dombjára, és megkezdtük hosszas fel-le utunkat a következő dombokon:

A műúthoz kiérve jobbra szalagozás vezetett, amin kötelességtudóan el is indultunk, hiszen a szalagozás eddig is kiváló volt. most azonban éppen arrafelé vezetett, amerről jöttünk, ráadásul felfelé a dombokra, és Zoli eléggé határozottan le is szögezte, h. ő már nem szeretne sehová felfelé menni. Ezzel teljes mértékben egyet is értettem, hozzátéve, h. a víztározótól már csak 3 km van a célig, és ha most itt visszafordulunk, és teszünk még egy kört, az lényegesen több lesz annál… előszedtük az itinert, és megállapítottuk, h. egyértelműen közli, h. mi menjünk be a városba jobbra a műúton. Ez a szalagozás valamelyik másik távnak szólt, de kíváncsi vagyok, h. hányan nézték be a többiek közül…

Innen már hamar beértünk, a buszmegállónál megkérdeztem egy helyi lakost, h. hol a művház, ő kicsit furcsa arckifejezéssel mutatott a szemben lévő épületre… besétáltunk, a kitűző és emléklap mellett nagyon dekoratív szendvicsek fogadtak:

Minden elismerésem a szervezőké, akik végig nagyon kedvesen és vendégszeretőek voltak, és még itt az utolsó ponton is maradt energia és kedv, h. ne csak egyszerű kenyerekkel, hanem ilyen mosolyra derítő, kedves figyelmességgel fogadjanak minket. Ez a szellem végig áthatotta a túrát, és ez nekem mindig nagyon sokat jelent, köszönjük szépen ez úton is.

Innen busszal mentünk vissza Fehérvárra, az autóhoz, hamarosan jött is a buszunk, ami nem is állt meg máshol, hamar átértünk, és ezúttal a 7-esen jöttünk vissza Pestre, ami nekem rövidebbnek tűnt.

Nagyon jól éreztük magunkat ezen a túrán, szép tájak, remek idő, jó szervezés, nagyon kedves és vendégszerető szervezők. Insallah jövőre is jövünk J

Vasárnapi kirándulás

Nagyon szép az őszi erdő, színesek a levelek, stb.

Ezért november 9-én, vasárnap insallah kirándulni megyünk a Pilisbe:

Időpont: 2014. november 9.

Útvonal:  Pilisszentkereszt – Pilisszántó – Csévi-nyereg – Iluska-forrás – (Sas-szikla, feltételesen) – Kopár-csárda

Táv: 13,5 km

Szintkülönbség: 450 m

Találkozó: reggel ¾ 8-kor a villamosmegállóban, a Margit-híd budai hídfőnél

Visszaérkezés: délután az Árpád-hídhoz

Terep: kellemesen dimbes-dombos, némi zsírégető emelkedővel fűszerezve. Nem nehéz túra, kezdők is jöhetnek.

Gyerekkompatibilis-e? Gyerekek részvételét 7-8 éves kor alatt nem javaslom, és még úgy is csak akkor, ha voltak már hosszabb sétán/kiránduláson. Az útvonal egyes részei NEM járhatók babakocsival/kismotorral/háromkerekű biciklivel/rollerrel/görkorcsolyával/dömperrel/más nem jut eszembe. 

Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Esőkabát! Kaját lehet hozni, innivaló mindenképp legyen elegendő mennyiségben, mert útközben venni nem lehet. Meg legyen ennivaló, persze. Esetleg még valami ennivaló.

Költségek:  odafelé: HÉV jegy 370, busz 370; visszafelé: busz 465 (ezek a teljes árú jegyek)

Figyelem!

Jelenleg az időjárás-előrejelzés szombatra esőt mond, vasárnapra nem. De, mint azt tapasztalhattuk, ezek az előrejelzések, főleg 3 napra lőre nagyjából a madárbél-jóslás kategóriájába sorolhatók. Így, ha ESETLEG esne az eső, akkor persze nem megyünk. Bármi kétség esetén hívjatok fel vasárnap reggel insallah.

Piros

Vagy egy hónappal előre neveztem a Piros 85-re, idén létszámkorlát van, nem akartam lemaradni, ez a túra a kedvenceim között van. mondjuk készülni nem nagyon tudtam, rengeteg munkám jött össze, igyekeztem úgy beosztani, h. a péntek délután legalább szabad legyen, de erre még délelőtt 11-kor bejött még egy munka, így végül majdnem este fél tíz volt, mire úgy-ahogy végeztem.

Közben a héten megbeszéltem 2 túratárssal, h. itt alszanak a túra előtt, és reggel együtt megyünk a rajtba. Ők megérkeztek, körbemutattam nekik a szállást, majd visszaültem dolgozni… szerencsére ők nem igényeltek társaságot J

Reggel felkeltem 4-kor még kicsit dolgozni, aztán fél 6-ra jött a taxi, h. a rajtba szállítson minket. Nekem valami hihetetlen módon nem volt kedvem menni. Álmos voltam, hideg volt, fáztam, legszívesebben visszabújtam volna a 2 takaró alá. Mostanában úgyis egyfolytában fázom, még éjjel 2 takaró alatt is. Ha a túratársak nem lettek volna, valószínűleg el sem indulok. Így viszont, h. már megbeszéltük, és még taxit is rendeltem, meg már minden holmim össze volt pakolva, elindultunk. Majd megjön a menőkedvem útközben, biztattam magam.

A rajtban a hivatalos rajtidő előtt jó 10 perccel már jókora sor állt. Álltunk a ködben, hidegben, és fáztunk. Lassan megindult a sor, illetve minden sor gyorsan indult meg, KIVÉVE a 85-ös előnevezettek. Időnként kijött a rajtnak helyt adó iskolából egy szervező, és megkérdezte, h. 85-ös helyszíni nevező nincs? Mert az a sor üres… no tessék, kellett nekem előnevezni, már úton lehetnék. Mindegy, kivártuk a sorunkat, és végül is 6:15-kor el tudtam indulni a tejszerű ködben és hidegben.

 Mivel fáztam igyekeztem kilépni. Rajtam volt egy 100-as polár, de még a Kevélyre felfelé menő elég kemény emelkedőkön is fáztam… szaporáztam hát a lépést, nem akartam megfagyni, elég jól fel is értem a Kevélyre, ahol, akárcsak tavaly, semmi kilátás nem volt, sűrű köd gomolygott alattunk:

Kicsit elgondolkodtam, h. felveszem a széldzsekimet is, de mivel más nem volt nálam, nem mertem, mert mi lesz, ha még jobban fogok fázni… A Kevélyről lefelé állítólag rövidebb időszakokra kisütött a Nap, én ezt nem vettem észre, nem tudom, lehet, h. éppen pislogtam.

Ekkor rendkívül kellemetlen mozzanat történt, utolért két futó, nem a „rendes” (vagyis terepfutó versenyre nevezett) futók közül, hanem csak futottak a túrán. Ettől függetlenül és jobbra oldalra kiléptem előlük, h. elengedjem őket, és az ösvény melletti avarban ráléptem valamire, és sikerült hatalmasat esnem. Még a futók is megálltak, h. túléltem-e. Mondtam, h. minden oké, menjenek tovább. Hát a térdemre estem persze, hová máshová, ami ez után kisebb-nagyobb intenzitással végigfájta a túrát, de annyira azért nem, h. ne tudjak menni tőle.

Utolértek az elszállásolt túratársak, kicsit mentünk együtt, egészen az etetőpontig. Közben elmesélték, h. egyikük a rajtban hagyta az itinerjét, mert azt hitte, h. a másikuknál van. végül az itinerből kiszedett középső lappal megoldották a dolgot.

Az etetőpont kínálata a szokásos bőséges terülj-terülj asztalkám volt. én pl. soha, sehol máshol nem ettem aszalt koktélparadicsomot, és megvallom, nem is szeretnék, mert annyira FURCSA, h. kicsit édes, de azért érezni, h. ez paradicsom akar lenni, és nem is tudom, h. akkor ez most jó vagy sem, de a túrán nagyon jól esik mindig. Azt, h. túrán kívül megenném-e, no, azt nem tudom.

Némi táplálkozás után mentünk tovább. A túratársak lehagytak. Nekem nem jött meg a menőkedvem cseppet sem. Folyamatosan hajtani kellett magamat előre, mikor súroltuk Csobánka szélét, azon gondolkodtam, h. egy éles balkanyarral megkeresem az első buszmegállót. Na ne már, győzködtem magam, tovább kell menni.

A következő pont, a Tölgyikrek, az valami iszonyat nehezen jött el. Egyszerűen untam a menést, fáztam, és inkább aludtam volna. Közben M. Sz. rámüzent, h. kb. 10 perccel utánam rajtolt, kíváncsi voltam, hol fog utolérni, vagy h. utolér-e egyáltalán, mert bennem lassan megfogalmazódott a terv, h. hazamegyek Dömösről. Onnan biztos elég jó a közlekedés Pestre, mentem 30 km-t, kisétáltam magam, szép volt, jó volt, elég volt, viszontlátásra.

Lassan beértek közben az első futók, aztán egészen az elején Gábor is, akinek nagyon drukkoltam. Időről időre hátranéztem, h. jön-e futó, h. el tudjam engedni, így pillantottam meg M. Sz-t, aki nem örült, mert meg akart lepni. Én örültem, és együtt mentünk a patakátkelések és futók között Dömösig, nagyon jól elbeszélgetve, és igazából itt jött meg a menőkedvem is. Kezdtem élvezni a túrát, legnagyobb megdöbbenésemre J.

Dömösön a ponton volt egy valami hihetetlen aranyos 3 hónapos tacskó kiskutya, egészen feldobott:

Ettünk, ittunk, aztán megindultunk a Dobogókőre vezető durva emelkedőknek. Itt én egy idő után elmaradtam M. Sz-től, és már nem is láttam viszont őt a túrán. Még Dömös előtt mondtam neki, h. én hazamegyek, na ne hülyéskedj, mondta. No jó, akkor talán még felmegyek Dobogókőre, de ott vége, adtam hangok igencsak intenzív érzéseimnek. Most a Szakó-nyeregben a ponton a pontőrök átadták M. Sz. igazán szívhezszóló üzenetét, h. ne adjam fel, menjek el Nagykovácsiig legalább. Megjegyzem, az a 65-ös táv célja, a 66,1 km és 2475 m szint ebben a pillanatban nem látszott lehetségesnek.

Dobogókőre felérve fájt a gyomrom, egy túratárs nagyon kedvesen adott egy fájdalomcsillapítót, ez úton is köszönöm, tovább tudtam menni. Rávettem a parkolóőrt, h. nyissa ki nekem a mosdót, és vettem egy kólát, amiből csak egy decit tudtam meginni, de nagyon jólesett. Úgy döntöttem, h. nekirugaszkodok az 55-ös távnak, nem szállok ki, irány a Kopár-csárda.

Ekkor ért fel a parkolóba 2 kocsival egy kutyás társaság. Az ebek között volt egy stafford (ez szerencsére pórázon), 2 keverék és 2 cane corso. Természetesen póráz nélkül. Már most elmondanám, h. ezek olyan 50 kg körüli fekete kutyák, és az egyik végük tele van hegyes fogakkal. Ráadásul irántam különös érdeklődést mutattak. Mikor végre nagy nehezen megelőztem az utat teljes szélességben elfoglaló gazdáikat (az egyik visszarántotta a pórázon lévő staffordot), talán a lényegesen gyorsabb tempóm érdekelte a kutyákat, mert a 2 cane corso elkezdett rohanni utánam.

Szerencsére a gazdák legalább ezen remekül szórakoztak. „Hahaha, nézd már, hogy kergetik! Hogy kergetik! Azt hiszik, velük játszik!” Hátranéztem, rohan utánam eltátott szájjal két batár nagy fekete kutya, hát hirtelen nem tudtam, mit csináljak, jobban belehúztam, de a kutyák is, no, erre futni kezdtem, de nyilván ők a gyorsabbak, és megálltam, szembefordultam a gazdákkal, hívja már vissza a kutyáit legyen szíves, mondtam emelt hangon, közben biztos, ami biztos, a kutyák felé tartottam a túrabotok hegyét… hádecsakjáccik mondta a sértődött gazdi, hádeénmeg le… szaladt ki a számon. Végül a „gazdi” megragadta a kutyák nyakörvét, majd miután én továbbindultam, ők vonszolták magukkal, de így gazdival lesúlyozva azért lassabbak voltak nálam. Később mondta egy túratárs, h. őt is inzultálták a jószágok. Nem egészen értem, h. ha valakinek van 2 db 50 kilós kutyája (amiknek ugye az egyik végén hegyes fogak vannak), és még csak behívni se tudja őket, annak (1) minek kutya, (2) ha már, akkor miért nem tartja pórázon. Na mindegy, megúsztam a kalandot elhamdulillah.

A Csévi-nyereg pont megint nagyon lassan jött el. Előtte volt még egy etetőpont, hiába, ezen a túrán legendásan kiváló az ellátás. Mire végre elértem a Csévi-nyeregbe, már alkonyodott. A pontőrök is megjegyezték, h. kb. egy órán át van már csak világos. És szeretek szürkületben menni, kedvenc időszakom. Ennek ellenére a Fehér-hegyre felmenő igen durva emelkedő közepén már azt sem láttam, h. hova lépek, így megálltam, elővettem a lámpát és ittam kólát.

Igazából nem voltam fáradt, elég jól tudtam még menni, és az 55-ös táv céljához közeledve elgondolkodtam azon, h. elég-e nekem az 54 km, vagy legyen 66. Igazából az előbbi megoldás felé húztam volna. Vasárnap muszáj volt dolgoznom, és sokat segített volna, ha időben le tudok feküdni, mert reggel muszáj dolgoznom, és az a lehetőség, h. alvás nélkül tegyem, nemigen tartozott a lehetőségek birodalmába… De hát a Kopár-csárdától már csak 12 km Nagykovácsi. Igaz, h. közben fel kell menni végig a Hosszú-árkon, ami gyilkos… no mindegy, csak elmegyek addig, döntöttem el magamban.

Most először sikerült nem letévednem a Kopár-csárdához vezető piros jelzésről. A kis hídnál már tudtam, h. gyakorlatilag megérkeztem a pontra. A híd minőségromlására praktikus felirat hívta fel a figyelmet:

A ponton ittam nagyon finom limonádét, megettem a szendvicsemet, és kis pihenés után el is indultam fel a brutál meredek Kakukk-hegyre. Ezt leküzdve már könnyebb, változatos rész következett. A Hosszú-árok ellenőrzőpont szokás szerint gyönyörű volt: a be- és kivezető úrszakasz végig gyertyákkal kirakva, mint egy leszállópálya a sötétben. Ki is fejtettem a pontőröknek, h. CSAK azért nem a terepfutóra nevezek, és futom le 10 óra alatt az egészet, mert akkor itt még világosban lennék, és nem látnám ezt a gyönyörű díszkivilágítást. Komolyan bólogattak, majd adtak kókuszrudat, ami nagyon bölcs dolog volt.

Innen kezdődik a nagyon nemszeretem szakasz, kb. 3 km-ben majdnem 300 szint, és ugye itt már 60 km körül vagyunk, annyira nem esik jól. Azért csak meglett, sőt, szerintem könnyebben mint tavaly, mert mindig azt vártam, h. mikor jön már a nagyon meredek szakasz, aztán egyszer csak fenn voltam J A hős pontőrök a brutál hidegben ácsorogtak, utolért 3 ember, nem is időztünk sokat, fáztunk. Az egyik fiúval beszélgetve mentünk le Nagykovácsiba, innen az első emelkedő után tényleg már csak lefelé, a kellemetlenül meredek, sziklás lejtő nem a kedvencem, örültem, mikor leértünk a műútra. Innen még jó darabot kell menni Nagykovácsin belül. A temetőben számtalan mécses, halottak napja van, jutott eszembe. Aztán már percek alatt beértünk.

Igazából még mindig nem voltam iszonyat fáradt, és még mindig nagyon jól éreztem magam a túrán, ahogy egyfolytában azóta, h. összeakadtam M. Sz-kel. Maradjunk is ennyiben, döntöttem el, és közöltem, h. jó lesz nekem a 65-ös kitűző is. Olyan még úgysem volt J

Nem mondom, h. nem tudtam volna végigmenni, ha pl. itt találkoztam volna M. Sz-kel, akkor biztos, h. végigmegyek vele (ez úton szeretném kérni, h. jövőre egy órával később legyen szíves rajtolni). Hasonlóképpen, ha Zolival vagy más ismerőssel akadok össze, de így egyedül, a hidegben, ködben, hisztis voltam és motiválatlan. Szép volt, jó volt, elég volt, mondtam újra, de most legalább teljes szívvel tudtam mondani, nem úgy, mint Dömös előtt. Így viszont felszálltam a buszra. 10-re otthon voltam a lakásban, és másnap ugyan nem 100% kipihenten, de azért munkához láttam.

Én nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. Insallah itt leszek jövőre is – de arra azért kíváncsi lennék, h. volt-e olyan helyszíni nevező, aki már nem indulhatott el a létszámkorlát miatt. Mert ha nem, akkor lehet, h. jövőre inkább a helyszínen nevezek J.