Téry Ödön emléktúra

Táv: 48,9 km

Szint: 1360 m

2 évvel ezelőtt voltam ezen a túrán. Idén sokáig haboztam, h. Börzsöny, vagy Téry, de hát a múlt héten is a Börzsönyvolt, insallah a jövő héten is az lesz, most legyen a Pilis. A húgom is bejelentkezett a 20-as távra, Zoli pedig az egészre, tehát a csapat is megvolt. Reggel 7-kor találkoztunk a rajtban neveztünk, és el is indultunk.

Út közben még várt ránk egy meglepetés: mivel Zoli kb. 20 méterre lakik az országos kék jelzéstől, amin a túrán elindultunk, beugrottunk hozzájuk megnézni a kertjét, amiről rengeteget mesélt, de élőben még nem láttam. Nagyon szép, csomó virág meg gyümölcsfa, érdemes volt a kitérő. Miután kigyönyörködtük magunkat, mentünk tovább. Hamarosan elértük a Remete-szurdok bejáratát, itt volt az első pont. Ide már alternatív irányokból érkeztek azok a rövidítők, akik nem mentek el a remetei templomig, hanem alternatív útvonalakon csináltak kevesebbet a 20 (50) km-ből. De majd legalább büszkén vehetik át a Cartographia és/vagy Budapest kupát…

Még a hét során megegyeztünk, h. ez egy „ráérős, nem rohanós, sétálgatós” túra lesz, de hát nekünk nemigen megy az ilyesmit, csak kiléptünk azért. Felfelé a Remete-hegyre azért felülbíráltam volna ezt a koncepciót, de hát a többiek nyomták, hát nyomtam én is.

Fentről a hegyről megálltunk megcsodálni a kilátást, bár a levegő elég párás volt. viszont a virágok gyönyörűek voltak. Múlt héten még csak bimbósak sem voltak a törpe nőszirmok, nem is gondoltam volna, h. kinyílnak mostanra, pedig igen:

Rövid gyönyörködés és fotózás után mentünk tovább. Újabb rétek tűntek fel, újabb szebbnél-szebb virágokkal. Illetve, pont, mikor a tavaszi héricseket fotóztam, legnagyobb megdöbbenésemre Tamás is feltűnt… én meg voltam győződve arról, h. ő és M. Sz. a Börzsönyben vannak, de nem így volt. Tamás annyira nem volt elégedett, szerinte nagy volt a tömeg, és kerülgetni kellett az embereket. Nem tudom, mi valahogy kimaradtunk az igazán nagy tömegből. Nem mondom, voltak emberek, még biciklisek is, de nem annyi, h. zavaró lett volna. Lehet, h. az volt a szerencsénk, h. eléggé az elején indultunk, és nem sokan voltak előttünk. Ez amúgy más szempontból is szerencsés volt, de erről majd később.

M. Sz. a Zsíros-hegy után ért utol bennünket, amikor Nagykovácsi egy kis részén átvágva megindultunk felfelé a Szénásokra. Így a közös utunk elég rövid is lett, mert a felfelén ők jól megnyomták, a húgom meg közölte, h. ezt a tempót ő nem tudja tartani. Így mi lemaradtunk, mert mégiscsak a húgommal jöttem túrázni J. Meg amúgy jobban is örültem a kisebb tempónak, mert rengeteg nagyon szép dolog volt útközben:

M. Sz. és Tamás azért jártak rosszul, mert mire a nagy-szénási pontra értünk, ők már továbbmentek, így nem kaptak a húgom IGAZÁN remek csokis sütijéből. Tényleg nagyon finom volt, még Zoli szerint is, aki pedig nem is eszik ilyesmit.

A Nagy-szénásról a kilátás pompás volt, 

de legalább ilyen pompás volt a földet borító fürtösgyöngyike-szőnyeg:

Az sem megvetendő, h. innen Piliscsabáig szinte végig lefelé kellett menni. Kiléptünk, mert a húgomnak a 22 km-es távon 5 óra volt a szintidő. Meg is lepődtem, mert úgy emlékeztem, h. a netes kiírásban 6 óra volt (de most megnéztem, és tényleg csak 5). Piliscsabán a húgom már fáradt volt, mondjuk innen nem sok van már hátra – de az nagyrészt felfelé. Klotildligetre beérve először mentünk a húgommal, h. megnézzük, hogy megy vissza a busz Pestre. Kiderült, h. vonattal kellene 1 megállót menni, és ott a buszra átszállni. Kis pihenésünk után a húgom úgy döntött, inkább azt a kb. 1 km-t visszasétálja a buszig Piliscsabára – úgyis lefelé kellett már menni. Miután útjára bocsájtottam némi hevenyészett útleírással visszafelé, leültem Zolihoz, ittunk egy kólát, ettünk, és indultunk tovább. Amúgy itt a ponton adtak almát, és többféle túrázással kapcsolatos újságból lehetett ingyen elhozni, ami kellemes meglepetés volt.

Innen a piros jelzésen haladtunk tovább, szembe a Piros 85 útvonalával. Pilisszántó felé tartva remek páros szürke fogat ért minket utol, a hajtó visszafogta a lovakat lépésbe, kérdezgetett, hová tartunk, és felajánlotta, h. „ugorjak fel, bevisz Szántóra”. Bármikor máskor szívesen éltem volna a lehetőséggel, így azonban kénytelen voltam közölni: az sajnos csalás lenne… így csak bebattyogtunk, majd át a falun, és tovább a következő pont, a Som-hegyi turistaház felé.

Itt Zoli menet közben felolvasta az itiner vonatkozó részét, mire az előttünk gyalogoló ifjú megfordult, és megkérdezte, h. honnan tudjuk mi ilyen jól ezt az útvonalat. Az itinerből, mondtam lassan, tagoltan, anyáskodó hangsúllyal, végül is tényleg a fiam lehetett volna, vedd csak elő a tiedet is, és nézd meg, ott van benne. Az ifjú azonban közölte, h. az övében ugyan nincs – s tényleg, ő később indult nálunk, és tavalyi itinert kapott, márpedig tavaly a Som-hegyen nem volt pont… odaadtam neki az én itineremet, nekünk elég volt Zolié is.

Itt jegyezném meg, h. M. Sz. és Tamás viszont nem kapták meg senki itinerét, ezért nem is mentek fel a Som-hegyre, hanem bementek a pilisszentkereszti kocsmába, ahová a korábbi években kellett, s itt követelték a pontot. Ahol most természetesen nem volt. De az itinerjükön nem is szerepelt, h. máshol lenne, így végül is elfogadták a teljesítésüket, DE…

Kimaradtak abból a fantasztikus élményből, amit a som-hegyi pont jelentett. Komolyan, én ilyet nagyon keveset láttam még. Főleg a korábbi évek fényében, amikor kaptunk egy pohár baracklét meg egy negyed almát… most meg a ponton MINDEN volt. Kenyerek. Kétféle leves, korlátlanul. Édesség. Kóla, szörpök, ásványvíz. Saláták. Külön tálban rukola. Tea, házibor. Házipálinka. És még közel sem vége, csak most nem jut több eszembe. Tényleg nagyon-nagyon lenyűgöző volt. Amúgy a turistaház is szép lett, csak az a baj, h. ez NEM turistaház, hanem kulcsosház: az erdészettől lehet kibérelni, de állandó személyzet, büfé stb. nincs. Ha valaki idetéved egy túrán, talál egy bezárt házat. Vagy egy házat, ahova nem mehet be, mert mások bérelték ki. Hurrá. Persze, van ilyen is, meg kell ilyen is, csak akkor ne jöjjünk már azzal, h. fúúúú, mekkora turistaházat csináltunk a tömegsport előmozdítására, mert ez NEM turistaház.

Mindenesetre most teljesen elégedettek voltunk itt mindennel. Nekem csak egy apró probléma árnyékolta be a különben gyönyörű napos időt: elszakadt a cipőfűzőm. Mivel ez egy Salomon gyorsfűzős cipő, ez elég komoly gondot jelent, de végül is sikerült ideiglenesen használható állapotba hozni, bár nem volt 100%-os, de menni tudtam benne elhamdulillah. Lesétáltunk Pilisszentkeresztre, aztán elindultunk a piroson felfelé Dobogókőre. Ez meredek. Sokáig. De azért mentünk.

Út közben több helyen kivágták a fákat, az út mellett felhalmozva álltak a legallyazott fatörzsek, az út összejárva, szomorú látvány volt, de az utóbbi időben egyre több ilyennel találkozunk. Annyira durva azért nem volt, mint a Börzsönyben. Nahát, itt hogy kivágták a fákat, és milyen kilátás lett, és milyen széles út, beszélgettünk Zolival. Aztán szinte egyszerre villant be valami, kaptam a GPS után, majd „Nem, nem, nem!” kiabáltam ez előttünk haladó 4-5 ember után, akik hátrafordultak általuk nehezen értelmezhető kiabálásomra, akkor már integettünk is nekik: letértünk a jelzésről, nem erre kell menni. Annyira ki volt járva a széles fakitermelő út, h. vitte magával a lábunkat, és nem vettük észre a piros keskeny ösvényét. Elhamdulillah 100 métert se kellett visszamenni.

Ezután már események nélkül meglett Dobogókő, ahol ismét pecsételtünk, és Zoli barátaitól kaptunk mogyorókrémes csokit, amit ez úton is nagyon köszönöm. Közben az egyik padon piknikező család staffordshire terrier márkájú (emberevő) kutyája odajött hozzám. Remélem, nem esz meg, mondtam gyanakodva, a gazda közölte, h. nem mert ez egy „iskolázott” jószág. A jószág valóban csak a csokit nézte ki a számból, majd miután megérdeklődtem, h. vajon leharapja-e a kezem, ha megkísérlek egy simogatást, és a gazdái szerint nem, megsimogattam azt a brutál széles homlokát. Meg a füleit. Ez tetszett neki, mert leült a lában mellé, és nem is mozdult onnan a gazdi hívására sem, aki végül is odajött és pórázon elvezette az ebet.

Nem időztünk sokáig, mert a 18:15-ös buszt jó lett volna elérni. 

Könnyű terepen, lefelé indultunk meg sietős léptekkel, sajnos hiába kerestem a pirosló hunyorokat a szokásos helyükön, most egyet sem láttam. Az Ilona-pihenőnél, az utolsó ponton kaptunk egy kis édességet, és innen már olyan hamar benn voltunk Dömösön, h. nemcsak a 18, de a 17:15-ös buszt is elértük, mondjuk csak lapjával fértünk fel rá, és a helyzet egyre fokozódott. Minden megállóban újabb és újabb tömegek préselődtek fel, a busz már félórás késében volt, már nem fért fel senki… ekkor érkezett egy másik, mentesítő busz, megállt mellettünk, és a populáció cca. 40%-a átszállt. Így már nekünk is jutott hely elhamdulillah, ami nem volt rossz, mert a busz csaknem 2 óra (!!!) alatt tette meg az 50 km távot Pestig, és nem szívesen ácsorogtam volna végig.

A nap utolsó fontos momentumaként találtunk a buszon egy elvesztett pénztárcát, amelyben a 20 ezer forinton kívül csomó bankkártya, diákigazolvány stb. volt, kiderült belőle, h. egy Magyarországon tanuló német orvostanhallgató leányé, de sajna e-mail cím, telefonszám nem volt benne. Benne volt viszont a lány tánciskolai bérlete, és mivel az iskola közel van hozzánk, hazafelé még beugrottam, és a kedves recepciós fiú készségesen felhívta nekem az adatbázisukból a lányt, aki nagyon megörült az elveszett holminak, és megbeszéltük, h. bejön érte az iskolába. Én ezt már nem vártam meg, a recepciósra bíztam a tárcát, és mentem haza aludni, mert tudtam, h. másnap vár rám még egy túra…

Julianus 50

Táv: 54 km

Szint: 1600 m

Már 2x voltam ezen a túrán, és mind a kétszer nagyon jól éreztem magam. Minden tetszett: az útvonal (az én Börzsönyöm, nyilván, az útvonal jó lesz), a társaság (első alkalommal TKM, másodszor itt ismertem meg Imrét, a Professzort, aki a „szippancs” kifejezéssel gyarapította amúgy sem szegényes szókincsemet), a szervezők (idősebb korosztály, de iszonyat kedvesek), az, h. nincs túlbonyolítva (menjél a kéken, menjél a piroson, menjél a kéken, beértél), az, h. az ellátás egyszerű, de nagyon szívesen adják, és BRUTÁL finom alma van az egyik szervező kertjéből, és hogy az egyik legolcsóbb túra, 700 HUF az ötvenes táv… szóval egyik kedvenc túrám ez, idén sem akartam kihagyni.

Pénteken itt aludt nálam Erzsi, aki az Iszkiri túrára ment, szombaton mindketten 4-kor keltünk, ő, hogy elérje az 5:20-as vonatot, én, hogy indulás előtt még megírjam az aktuális híreket.

Ezúttal M. Sz. és Tamás is jött, sőt, Kata is becsatlakozott. Én nagyon örülök, ha ő jön, mert akkor nem rohanunk annyira, mint általában. Reggel már 7 előtt megérkeztünk Nagymarosra, ahol a város népe ritka mértékű bunkósággal fogadott minket, először is ránk ripakodtak, h. egy bizonyos helyre meg ne próbáljunk odalépni, mert „ott az önkormányzat már ÉVEK ÓTA próbálkozik a füvesítéssel attól még, h. nincs kiírva” – amúgy valószínűleg azért, mert ez brutál nagy és terebélyes gesztenyefák alatti terület volt, ahol a fű márpedig NEM FOG megmaradni fény híján, így az önkormányzat füvesítő kommandója 2 dolgot tehet: (1) felhagy a füvesítési kísérletekkel, és megszemléli az erdőt, amiből látni fogja, h. zárt lombkorona alatt sok fű nemigen van, (2) kivágja a gesztenyefákat, és akkor majd lesz gyep. Ezután még próbálták megmagyarázni, h. ahova álltunk, oda ne álljunk, mert az „fizetős parkoló”, annak ellenére, h. a tábla egyértelműen tudatta, h. nem az. Miután M. Sz. megosztotta velük azt az apró, ám lényeges információt, h. tudunk ám olvasni, s ezt a tudásunkat a gyakorlatban is ügyesen alkalmazzuk, akkor módosították: ne álljunk oda, mert oda az árusok akarnak majd parkolni. Nem vitáztunk. M. Sz. arrébb állt Ülésfűtéssel, legyenek boldogok.

A rajtban kicsit sorba kellett állni, 

aztán 7:20 körül el is indulhattunk, rögtön neki a Szent Mihály hegynek, jó meredeken, csak, h. ne unatkozzunk. Már útközben megcsodálhattuk a rengeteg tavaszi virágot, és mire a nyeregbe felértünk, már nem fázott egyikünk sem, neki is álltunk vetkőződni, aztán mentünk tovább, felfelé a kilátóhoz. Itt megkaptuk az első pecsétünket, és örömmel állapítottuk meg, h. egy jelentős részt letudtunk a túra szintemelkedéséből. Idáig fel és innen le odvaskeltike-tengerben haladtunk, ami a kedvenc tavaszi virágom, és az egész erdőt betöltötte felülmúlhatatlan illata. Remek volt.

Izgatottan vártam az új kéken történő haladást. Már mentem rajta, a Nahát 90-en de akkor hajnal felé, először töksötétben, aztán meg sűrű, hajnali ködben, és amúgy is, hát, kissé le voltam már amortizálódva (85 km környékén, haha), és annyira nem érdekelt, h. hoppácska, milyen szellemes új útvonalat találtak ki itten. Most viszont nézelődtem ezerrel.

A turistaháznál kaptunk megint pecsétet, a pontőröknek egy nagyon édes macska asszisztált, jól meg is simogattam, ő meg jól dorombolt:

Én megettem egy banánt, szokás szerint benéztük, h. hol megy el a kék balra, de aztán visszataláltunk a jelzésre, és megindultunk meredeken lefelé.

A fiúknak mondtam, h. a kóspallagi elágazás ponton lesz dió, hitték is, meg nem is. Egyelőre még azzal voltunk elfoglalva, h. az új jelzésen, amely a fák között ment, mintegy 2-3 méterre a régi, széles, kijárt úttól, ne nagyon sokat essünk hasra. Ugyanis az ú.n. „ösvény” kialakításakor annyit tettek, h. kb. 10 centi magasságban kivágtak egy sávot a susnyásból. A földből kiálló maradványokban lehetett botladozni…

Az elágazáshoz leérve valóban volt dió, bár a néni-bácsi párosból most csak a bácsi volt jelen, és nem győzte olyan tempóban törni a diót, ahogy a túrázók fogyasztották… csak egy negyedet vettem el, a hagyomány miatt, és mentünk is tovább.

Itt jegyezném meg, h. a túra előtt ATOMJAIRA szedtem Kövér Testet. Ivózsákom ugyanis már csaknem használhatatlanná vált, de legalábbis erősen nem túl gusztusossá. Mondhatnám, h. az elmúlt mintegy 3 év során már kifejlődött benne egy teljesen új civilizáció… néha már attól féltem, h. képviselői átveszik a hatalmat a hátizsákom felett. Most azonban M. Sz. tanácsait követve alaposan kimostam az ivótartályt, és így ismét használhatóvá vált elhamdulillah. Bele is húztam időnként menet közben, amikor a lélegzés ezt éppen lehetővé tette, ugyanis szokatlanul meleg volt, bőven 20 fok felett, erre azért nem számítottunk.

Hamarosan beértünk Márianosztrára, ahol a 20-as táv célja volt. kaptunk zsíros vagy vajas kenyeret hagymával, és a megszokott nagyon finom almát, az egyik szervező termése, és amikor megkérdeztem, h. ugyan már vettem, de vehetek-e még egyet, nagyon szívesen kínálták: amennyit csak akarok.

Innen a következő pontig, Nagybörzsönyig, ami a 30-as táv célja is, csaknem 12 km volt. közben azonban több figyelemre méltó esemény is történt:

1. Fel kellett mászni a Koppány-nyeregbe. Ami magasan van. És felfelé kell menni. Sokáig.
2. Fel kellett mászni a Gömbölyű-kőre, ami lásd mint 1. pont, de nagyon szép a kilátás. Megéri felmenni. Ilyen:

1. Már Nagybörzsöny határában, a horgásztónál Tamás egyszer csak izgatottan kezdett kiabálni: Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj! Na már most, tudni kell, h. ha én kiabálok így Tamásnak, akkor találtam valami érdekes növényt (ami kevéssé valószínű, h. el fog szaladni onnan), viszont ha Tamás kiabál így nekem, akkor viszont ő valami lényt talált, ami viszonylag hamar el fog távozni onnan. A kiabálás intenzitásából ki lehet következtetni, h. milyen hamar fog a felfedezett alany a helyszínről távozni, abból pedig, h. milyen lény az. Gyakorlati példa: „nézd má, mi van itten” = csiga, illetve esetleg valami, ami már megboldogult, „Hű, ezt nézd, gyorsan!” = rovar, V~1,94444 m/s, „Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj!” = gyík vagy rovar, V~3,61111 m/s, „azta, ez meg mi volt?” = kígyó vagy F-16 vadászgép. Most tehát rohantam, bár annyira nem kellett volna, de lelkes „Zsoltiiiiiiiii” kiáltással vetettem magam a jószágra, majd az arra járó túratársak mély borzadályával kísérve fel is emeltem fotózás céljából:

Ilyen módon egészen fellelkesülve értünk be Nagybörzsönybe, ahol elbúcsúztunk a 30-as távon lévőktől, illetve ismét ettünk kenyereket és almát. A pontnak helyt adó ház előtt pont volt egy közkút, itt feltöltöttem az eddigre teljesen magába horpadt Kövér Testet, ugyan a ponton is volt víz, de oda is a kútról vitték, és csak nem kívánhatom, hogy az idős hölgyek cipeljék a kannákat. Így is nagyon kedvesen kétszer is megtöltötték a poharamat – egyszer vízzel, egyszer az éppen elkészült limonádéval – még azt sem engedve, h. én felkeljek a helyemről.

Rövid pihenés után indultunk tovább, mert tudtuk, h. még vissza kell mászni a Koppány-nyeregbe, csak most a másik irányból. Az addig vezető aszfaltút nekem a túra legunalmasabb része volt, de jól elbeszélgettünk M. Sz-kel. A nyeregbe vezető kaptató aljában a beszélgetésnek vége szakadt, küzdöttünk felfelé. A ponton összevártuk egymást, pontőr nem volt, csak pár üveg innivalót hagytak ott. Sebaj, M. Sz. szignálta az itinereket nekünk (és magának is).

Itt jegyezném meg a túra (számomra) egyetlen hiányosságát. Jó lett volna jelezni, h. a nagybörzsönyi pont után ne számítson senki arra, h. a pontokon lesz folyadék. Voltak útközben források, és működtek is, és közel is voltak az úthoz, de aki nem figyelt, az könnyen lehet, h. nem vette észre őket. Mondjuk mi készültünk, és volt nálunk elegendő folyadék, de el tudom képzelni, h. ha valaki fél liter vízzel vágott neki ennek az utolsó szakasznak, az a szokatlan melegben szomjas lett a végére. Nekem elhamdulillah még a célban is volt a másfél literből, amivel Nagybörzsönyből elindultam.

A nyeregben leültünk egy percre, Kata adott csokit mindenkinek, már nem lesz több emelkedő, biztattam, kell felfele menni, de ilyen keményen már nem. Mint kiderült, tévedtem, méghozzá alaposan…

A börzsönyi kék teljesen új útvonalon megy. SOHA nem jártam még ezeken az utakon, mondjuk nekem tetszett, mert sokkal szebb, mint a régi erdészeti utas. Mikor azonban egyszer csak jobbra fordultunk, és egy brutál meredek hegyoldalnak felfele kellett megindulni, őszinte döbbenettel fordultam Katához: hát bocsi, tavaly itt TÉNYLEG nem kellett feljönni…

És hamarosan megismétlődött ugyanez, mert bizony még egy huplin át kellett mászni, el is neveztem őket Szippancs I. és Szippancs II. hegyeknek. A harmadik, a legnagyobb, amire a leghosszabb emelkedő vezetett fel, M. Sz. GPS-e szerint a Széles-hegyre jutottunk fel, én inkább a Magas-hegy elnevezést tartanám megfelelőnek… (499m csak, amúgy, de ott többnek éreztük már így a végén).

Innen lejutva kezdhettünk felkapaszkodni a Nagy-Galla oldalába, majd onnan le a Misa-rétre, az utolsó ellenőrzőpontra. Itt már megnyugodtam, addig elég bizonytalan érzés volt, h. a táv is csak nőtt, nőtt az új úton, meg ismeretlen szintek bukkantak fel a semmiből, de innen már tudtam, h. 5 km van hátra, minimális szinttel. Kata lehuppant a fűbe egy kicsit, én előhalásztam a fehérjeszeletemet, mert úgy éreztem, éhen halok. Nincs már sok bíztattuk egymást, egy óra sem.

-          Lekocogjuk? – nézett M. Sz. Katára.

-          Felsegítesz? – kérdezett vissza ő.

A pontőrök ezen remekül elkacarásztak, s azt is megállapították, h. ez egyértelműen eldöntötte a kocogás kérdését.

Valóban nem kocogtunk, de jól kiléptünk azért. Kiváltképp a túra végét jelentő régi nosztrai úton, amit sosem szerettem, köves, kellemetlen, unalmas szakasz, de hát valahogy csak be kell jutni Szobra… végül szinte pontosan 11 órás menetidővel estünk be a vasútállomásra: 

Némi várakozás és sorban állás után megkaptuk az akkurátus gonddal megírt okleveleket, és pár perc múlva indult a vonat is, amivel visszajutottunk Nagymarosra, az autóhoz.

Még feljöttünk hozzánk enni egy gulyást, de nem húztuk a dolgot sokáig, mert mindenki fáradt volt. én is gyorsan lefeküdtem, mert a húgommal megbeszéltünk, h. másnap még teszünk egy rövid kiruccanást a Budai-hegységbe is…

Hadd dicsekedjek kicsit...

Akik ismernek, tudják, milyen lelkesen fotózom túrákon a hüllőket és kétéltűeket, hozzájárulva a debreceni egyetem projektjéhez, amely az ország hüllő- és kétéltűállományát méri fel.
kora tavasztól késő őszig talán nem is volt olyan túra, ahol ne fotóztam volna legalább egy, de inkább több jószágot (általában lelkes "zsoltiiiiiii" kiáltással).
meg is lett az eredménye :)

Dupla Masni

Táv: 14,6 km

Szint: 502 m

Bevallom, nem nagy kedvem volt vasárnap felkelni. Sokkal szimpatikusabb volt a reggel 5-ös kelésnél az, h. alszom, amíg tudok… felkelek, és dolgozom. A másik lehetőség az 5-kor kelek, dolgozom, elmegyek túrázni. Délután 3-tól rendezvényünk volt, szóval sietnem kellett haza.

Á, nem megyek én sehova, gondoltam, alszom inkább.

Aztán csak nézegettem a túranaptárt. Masni. Nahát, masni… nahát, milyen aranyos neve van ennek a túrának. Masni.

Basszus, nem tudom, mi van velem, öregszem talán, ez már ilyen preklimaxos érzelmi roham, lehet, h. a jövőben ez még sűrűsödni is fog, és hamaros plüssnyuszikat és macikat fogok vásárolni. Rózsaszíneket. Puhákat.

Ekkor már tudtam, h. búcsút mondhatok az alvásnak, és marad a reggel 5-ös kelés… és így is lett.

3 cikkel és egy reggelivel később kiléptem a lakásból, reggel 7 óra volt, ekkor kezdett esni az eső. Hát hurrá.

Mondjuk ez így ilyen formában nem igaz, mert örültem, h. esik. Szívesen mentem volna esőben, alapból szeretem az esőt, kivéve, ha már órák óta egyfolytában szakad, lásd pl. BHTCS.

Mások viszont nem örültek annyira az esőnek, mint én, mert a nevezésnél igencsak kevesen voltak. Előre elmondom, h. sajnálhatják mindazok, akik kihagyták ezt a kis rövid, de nagyon jól kigondolt túrát.

Két táv volt, a Mini Masni és a Dupla Masni, 7,3 km az alap, és ezen végig lehetett menni még egyszer – akkor dupla lett belőle. Az útvonal formája valóban masnira emlékeztetett, és a célban megkínáltak sajtos masnival, ezt még erősítendő. Én persze kitaláltam, h. mi lenne, ha a második kört jól visszafele teljesíteném, és a főrendező bele is egyezett. Megkaptam az itinert, ellenőrzőpont nincs, két kódot kell leírni. Becsületpróba, vagy kicserélitek a kódot a második körre, kérdeztem. Becsületpróba. Helyes.

A kabátomat begyömtem a hátizsákba, és neki is vágtam ez első körnek.

A túra a csillebérci KFKI-től indul, a sárga kör, majd a piros jelzésen Makkosmáriáig, onnan egy kis zöld+ után a sárgán, majd a sárga +on vissza a kiindulási helyre. Nézzétek meg a térképen, tényleg masni forma.

El kell mondanom, h. az itiner remek volt, de tényleg, teljesen egyértelműen, világosan leírva minden, még ha nem is lennék olyan ismerős errefelé, mint amilyen vagyok, akkor sem tévedhettem volna el.

Az erdő gyönyörű volt a szemerkélő esőben. Egész úton esett, de nem vészesen. A növények zöldelltek, a tavaszi virágok nyíltak. Számtalan galambvirág, odvas keltike, ibolya. A bogláros szellőrózsán látszott, miért kapta ezt a nevet, a még ki nem nyílt virágai tényleg olyanok, mint a sárga gyöngyök:

Az első körről visszaérve annyira örültem, h. mennyi virágot láttam, h. el is felejtettem, h. fordítva akartam végigmenni másodszor. Már csak olyan 1 km múlva jutot eszembe, akkor meg már nem mentem vissza.

Végigérve megkaptam a kitűzőt meg a kis, A6 méretű oklevelet, pont lekéstem a buszt, ezért kicsit beszélgettem a szervezővel, és a következő busszal hazajöttem.

Ez egy nagyon jól kigondolt túra volt, és bár nem tobzódott ellátásban meg csicsában, de én szeretem az ilyen minimalista túrákat. Idén ezen a túrán éreztem eddig a legjobban magam. Nem volt tömeg, és nagyon jó helyeken mentünk, ahol nem minden nap mennek teljesítménytúrák. Insallah lesz jövőre is (sőt, a rendezőség szerint még idén is megismétlik egyszer). Én, ha csak lehet, itt leszek insallah.

A Gyermekvasút nyomában

Táv: 21,7 km

Szint: 750 m

Most voltam negyedszer ezen a túrán, pedig minden egyes alkalommal eldöntöm (kivéve a tavalyin, a frissen leesett óriási hóban, 400 indulóval, mondhatnám családias környezetben), h. nem is jövök többet, mert (a) RENGETEGET kell sorba állni az induláshoz, (b) utána kerülgetni kell végig a lassabbakat, akik falkákban, csatárláncban, üvöltözve, stb. vonulnak az úton, (c) lásd az előző pontot, az „akik” utántól a végéig.

Aztán végül mégis eljövök, mert már egyértelműen összefonódott bennem, h. március 15 = Gyermekvasút. Meg amúgy ez egy nem rossz túra.

Most nagyon kis trükkös voltam, mert a 8 órás rajt előtt már több mint fél órával megérkeztem. Már így is voltak kb. 50-en előttem, de ez még elmegy, gondoltam.

Sajna nem így lett. Nem is tudom, miért gondoltam én, h. a túrázók azok mind rendes, kedves, becsületes népek. Hogy kicsit azért jobbak, mint a nem-túrázók. Mikor pedig annyiszor látok annyi embert csalni, rövidíteni, 2 csokit elvenni az ellátásból, szemetelni stb.

Mire a rajt kinyitott, már 100-nál is többen álltak előttünk. Ez hogyan is történhetett? Jön a túrázó a nevezési lapért, kinéz magának valakit a sorban: „Áááááá, helóka, szia, emlékszel, három éve egyszer együtt mentünk az x túrán, ugye emlékszel? És ugye beállhatok ide melléd?” No, hát így történhetett. De a legjobb az volt, amikor valaki még oda is jött, és eldicsekedett vele, h. lám, lám, ő mennyivel ügyesebb, nem áll sorba egy órát, mert talált egy ismerőst 25 emberrel előrébb… csak gratulálni tudtam neki a korai induláshoz.

Sokan kritizálták a szervezőket a lehetetlen helyzet miatt, de az ilyenekről pl. nem a szervezők tehetnek ennek ellenére a nap viccének is beillett a kiírás és az IRL helyzet kontrasztja:

Az a távolba vesző épület, no, abban van a rajt. a fogaskerekűig állt a sor...

Aztán végül kb. 1 órás sorban állás után sikerült elindulni. Szerettem volna 4 órán belül végigérni, kiléptem, eleinte kerülgetni kellett az előttem indulókat, illetve muszáj volt 1-2 dolgot lefotóznom:

Aztán a Normafára felvezető hosszú emelkedő eléggé megszórta a mezőnyt. Itt is fotóztam:

Majd egy érdeklődő, 8 év körüli kisfiú jött oda, megkérdezte, h. milyen növény ez, és miért is különleges. No, jótól kérdezte, rögtön részletes választ is kapott, tudod, mi az a fotoszintézis, kérdeztem. Nem tudta. Ezt is megbeszéltük. Aztán rohantam tovább.

Valamiért úgy emlékeztem, h. Normafától a zöld +on kell lemenni Makkosmáriára. Ez így is van. Csak előtte még a zöldön le kell menni disznófőre. Amit én elfelejtettem. Makkosmária előtt szedtem elő az igazolólapot pecsételni, és akkor láttam… azt a leborult szivarvégit, dünnyögtem magam elé a két üres pecsételőhely, Disznófő és Virágvölgy láttán. Hát, nincs mit tenni, irány vissza. Egy jelzetlen ösvényen kimentem a kék körre, és a réten át a zöldre. Így már nem valószínű, h. beérek 4 órán belül, gondoltam, de hát vagy gondolkodni kéne, vagy megnézni az itinert, de LEGALÁBB az igazolólapot, h. hova kell menni legközelebb, vagy mindezeket együtt… de annyira nem bántam, nagyon szép idő volt, ragyogóan sütött a nap, szívesen mentem.

Végül is sikerült a megfelelő sorrendben begyűjteni a pecséteket, aztán tovább a piroson, át a János-hegyen, az aszfaltra kiérve az út közepén találtam egy kissé megzavarodott réti poszméhet, felvettem, és egészen a kilátóig ült a kezemen, a pontőrök gyanakodva nézték, de hát nem bántanak ezek. Már lefelé indultam, mikor elszánta magát, és felrepült végül. Ügyesen csinálta, hagytam, hadd menjen.

Szépjuhásznéhez leérve láttam, h. a kertészet nyitva van, ezért be is mentem, mert már régóta vágyom egy önporzó kivi csemetére. Sajna a kiszolgáló fiatalemberrel elég sokáig kerestük a málnák, ribizlik, szedrek és hasonlók között, végül kijelentette, h. nincs, de majd hamarosan lesz. Aztán elhamdulillah kifelé haladva mégiscsak talált nekem, és ezek után még egy konténeres kivicsemetét is cipelhettem a célig. Ami már nem volt messze, de még át kellett érte mászni a Hárs-hegyen, a kivivel együtt. Végül is hamarabb megvolt, mint vártam, onnan meg már csak a Fazekas-hegyre vezetett fel komolyabb emelkedő. Onnan pedig már tényleg nagyon közel volt a cél.

Az útközbeni kalandokkal együtt is elég hamar beértem, alig volt még egy óra. Oklevél és kitűző után mentem le a villamoshoz, ahol az a kellemes meglepetés ért, h. pont beállt a nosztalgiaszerelvény, úgyh. ezzel mentem a Moszkva térig:

Az elejétől eltekintve kellemes túra volt, nagyon szép időben, mert mire a szél fújni kezdett, már itthon voltam elhamdulillah. Szerintem jövőre is ott leszek insallah…

Téli kék

Táv: 210 km

Szint: 6000 m (cca.)

Ti TÉLEN akartok kéktúrázni??? – kerekedett nagyra mindenkinek a szeme, amikor megemlítettem azt a tervünket, h. február közepe táján egy hetet + egy hétvégét ismét a kéket járjuk. Igen, miért is ne, feleltem kissé zavartan, mert nem egészen értettem a fennakadást – teljesítménytúrázunk is télen, sőt, minden évszakban, akkor miért a kéktúra ne lenne megfelelő?

Hát, mert hideg van / hó van / sár van / nincsenek virágok / nem olyan szép, jöttek a válaszok, egyéni ízléstől függően.

Bevallom, ezek közül én csak 2 dologtól féltem igazán: h. nagyon hideg lesz, és végig fázni fogok, illetve, h. latyak lesz, és végig vizes bakancsban megyek, és lásd mint előbb. Ezekből elhamdulillah egyik se jött be, nem fáztam, sőt, inkább melegem volt többször, és nem volt latyak, mert hó is csak ennyi volt mindösszesen, felfelé a Nagy-Milicre:

Maga a logisztika úgy alakult, h. vasárnap este M. Sz. testvére elvitt minket kocsival Hollóházára, és otthagyott. Útközben még megnéztük Telkibányán az ország egyetlen felszíni perlitfolyását, amely engem teljesen lenyűgözött:

Este egy panzióban aludtunk, és reggel indultunk neki a túrának. 

Éjszaka durván zuhogott az eső, de (ekkor MÉG) nem volt nagy sár. Az majd csak később jött. Én még soha nem jártam a Zemplénben, és meg kellett állapítanom, h. nagyon szép. A füzéri vár, no, az rögtön előlépett A kedvenc várammá:

A Cserehát és a Hernád völgye nem lesz a kedvenceim között. Eléggé lepusztult falvakon át mentünk sokszor, néha kissé aggodalomra is adott okot a helyiek viselkedése, de nem történt végül is semmi. A táj, gondolom, sokkal szebb, amikor virágban áll, és az erdészet és a vadászok közös erőfeszítéseinek nyomán nem így néznek ki az utak:

Már ha volt EGYÁLTALÁN út, és nem szántották hozzá a szántóföldhöz, ilyenkor a friss szántásban kellett haladnunk, hát hurrá:

Aztán, mikor végre ismét hegyi terepre értünk a Szalonnai-hegység, majd az Aggteleki-karszt területén, az megint nagyon szép és jól járható volt. Jósvafő előtt belefutottunk a több száz hektáron szabadon legelő hucul ménesbe. Lovas múltam előtörésével azonnal magamhoz csalogattam az egyik lovacskát simogatási célzattal:

Aztán másnap reggel átmentünk gyalog Aggtelekre, itt végül is a kéktúra keleti része véget is ért, de mivel a csomagjaink Jósvafőn voltak, vissza kellett menni értük, amit meg is tettünk – a barlangon keresztül, az ún. „hosszútúra” keretében, ami kb. 6-7 km, egyik bejárattól a másikig, nagyobb részt kivilágítatlan szakaszon, ahol megállapíthattuk, h. hiper-szuper fejlámpáink mit sem érnek a barlangászok lámpáihoz viszonyítva. A barlang viszont nagyon szép volt:

Így ért véget ezzel a barlangi sétával a kéktúra Hűvösvölgytől Hollóházáig terjedő szakasza számunkra, de insallah májusban nekivágunk a nyugati résznek is… 

Keveset írtam mostanában…

Pontosabban egyáltalán nem. Ennek számos oka volt, nagy részben a sok munka, és az új munka, amibe bele kellett szoknom. Insallah mostanra megtörtént…

Amúgy ettől függetlenül túráztam ám, szinte minden hétvégén (volt, h. többször is). Sőt, sort került egy egyhetes kéktúra szakaszra is, amelynek során megcsináltuk a Hollóháza – Aggtelek részt, így már elhamdulillah teljes a Hűvösvölgy-Hollóháza szakaszunk, vagyis több mint a fele már megvan.

Nekem is hiányzott amúgy a blog, újra átélni, végiggondolni, később végigolvasni a túráimat, de ami még fontosabb, annyian kérdeztek rá túrákon, h. miért nem írok… Pedig meg voltam győződve, h. rajtam kívül csak 1-2 megszállott ismerős olvassa a bejegyzéseket, de mivel általam soha nem látott, vadidegen emberek is megszólítottak, ez láthatóan nem így van…

Úgyh. igyekszem újra időt szakítani a beszámolókra, mert a túrák csak történnek, történnek, és akkor maradjon már nyomuk valahol, ne csak bennem…