Táv:
52,8 km
Szint:
1212 m
Igazából
Zoli tehet mindenről. Ő mondta pár héttel korábban, h. mehetnénk
a Galgamentére.
Amúgy
ez a hétvége a Nagy Szakrális Nahát Megmérettetés Kiemelt
Hétvégéje. Amiből, be kell vallanom, kicsit már elegem volt. Az
elmúlt 3 év arról szólt, h. megyünk a Nahátra, végigmegyünk a
Naháton, nem megyünk végig a Naháton, satöbbi. Idén máshova
vágytam. Ezért nem kellett sok rábeszélés a Galgamentére.
Tavaly voltam ezen a túrán, s tetszett is. Zoli meg még sosem járt
ezen a vidéken. Mikor megtudtam, h. a szervezők keresnek seprőt,
fel is vetettem Zoinak, h. nem vállaljuk-e el. Tavaly több túráján
is jártam ennek a szervezőcsapatnak, s mindig is nagyon kedvesnek,
szimpatikusnak mutatkoztak, remek túrákkal, gondoltam, miért ne.
Pozitívan fogadta az ötletet. Ezt követően aztán az összes
túrán olyan történtetekkel szórakoztatott, h. amikor ő x túrán
seprő volt, akkor hogyan tévedtek el a csuma sötétben. Hurrá.
Történetei mintha csak előképei lettek volna a velünk
történteknek…
Seprőnek
lenni azért jó, mert nem kell korán kelni. Nekünk az 50-es és
40-es táv jutott, ami egy kurflitól eltekintve ugyanaz. Így hát
csak az utolsó 40-es rajtoló után, a 40-es rajtidő végét
követően indulhattunk, már majdnem 8 órakor. Még biztos, ami
biztos, megettük a rajtban a rendezők tojásrántottáját, aztán
elindultunk. Fura külsejű kisvonattal búcsúztatott az aszódi állomás:
Az
elején mentünk tejes sebességgel, csak 1-1 pillanatra álltam meg,
h. tanulmányozás s részletes leírás (szegény Zoli…) céljából
felvegyek kalapos barátaim közül 1-2 példányt, ugyanis RENGETEG
gomba volt a legelőn a Hosszú-völgyben, főként csiperkék s
pöfetegek. Hamarosan utolértük a 30-as mezőny végét. A mezőn
történő hosszas, kényelmes, vízszintes andalgás végén azzal
szórakoztattam Zolit, h. milyen rettenetes emelkedő következik
majd, ha egyszer csak betérünk az erdőbe. Szerintem csak
félig-meddig hihette el, pedig a 4. ellenőrzőpont környéki
emelkedő valóban durva, mintha nem is a Gödöllői-dombságban
lennénk… Azért nyilván leküzdöttük, s megindultunk az erdőben
Ecskend felé, amely 322 méteres tengerszint feletti magasságával
igencsak kiemelkedőnek számít ezen a környéken.
Innentől
kezdődött a túra igazán szép része. Olyan kiterjedésű erdőben
megy, h. csak néztünk. Nagyon hosszú időn át ki se láttunk az
erdőből. Mondjuk nem is nagyon néztünk, mert a terep az elég
megviselő volt: mintha a hullámvasúton gyalogoltunk volna, fel-le,
néhol jó meredek, bár rövid szinteket, néhol jó csúszós volt
az út, merth. ugye előtte esett az eső.
Még
Ecskend előtt utolértük a 40-es mezőny végét is, így együtt
mentünk be a pontra, ahol a társaság érdeklődő tagjait jelentős
mennyiségű kolbászzsíros kenyér fogadta. Én a kínált szódát
használtam ki, ami túrán nekem mindig sokkal jobban esik, mint a
sima víz. Időztünk egy kicsit, bár én már mentem volna, részint
fáztam, részint meg innen már el kellett kezdenünk leszedni a
szalagokat, mert itt volt a 30-as táv fordítója, innentől csak a
40-es és 50-es ment tovább.
Hát
én emlékeztem tavalyról, h. sok szalag volt a túrán, na de hogy
ENNYI… az eddigi 5,2 körüli átlagunk elég rohamosan esett
vissza, miközben minden egyes szalag leszedésénél több liternyi
vizet zúdítottunk magunkra az esőáztatta fákról. Egy biztos: a
többi résztvevő egy másodpercig sem panaszkodhatott, h. az
útvonal-kijelölés nem volt megfelelő…
Mi
szorgosan szedtük a szalagokat, igyekezvén nem túl nagy
természetkárosítást elkövetni közben. Néha csodálkoztunk
azon, h. vajon daruskocsiról szalagoztak-e a rendezők, mert
némelyik szalag olyan magasan volt, h. másként nem kerülhetett
oda. Biztos ketten voltak, magyarázta Zoli, az egyik lehúzta az
ágat, a másik kötötte a szalagot. Ja, mondtam én, ketten voltak:
az egyik vezette a daruskocsit, a másik szalagozott :)
Érdemes
még megjegyezni a szalagozók rendkívül körültekintő s
figyelmes fajválasztását. Ahol csak lehetett, vadrózsára vagy
kökényre kötötték a szalagokat. Ahol ez nem állt rendelkezésre,
ott csalánra. Ennek kettős haszna is volt: (1) e viszonylag
értéktelen növényfajok esetében akkor sem okoztunk számottevő
természetkárosítást, ha kissé hevesebben vagy türelmetlenebbül
távolítottuk el a szalagokat (mikor már elértünk a „tépd már
le azt a ...-t ágastul, kit érdekel” elnevezésű fázisba), s
ezáltal később nem kellett álmatlanul, lelkiismeret-furdalástól
kínozva hánykolódnunk nyoszolyánkon. Illetve köztudott, h. a
nagy csalán (Urtica dioica) hatóanyagai elősegítik a húgysav
kiürülését a szervezetből, vagyis a csaláncsípés egészséges…
gyakorta egymáshoz is fordultunk Zoli kollégámmal, h. mindeme
gondoskodást a távolból megemlékezve megköszönjük, bárkitől
származott is...
Amúgy három tüskét már sikeresen kiműtöttem a kezemből, a negyedik túl mélyen van.
Amúgy három tüskét már sikeresen kiműtöttem a kezemből, a negyedik túl mélyen van.
Amúgy
néhol valóban kissé túl volt tolva a szalagozás, 10 méteren 5
darab is volt. Viszont ez volt a túra legszebb része, az
Ecskend-Rózsakút közötti szakasz, gyönyörű erdővel, érdekes
fákkal, rétekkel:
Azért
csak elértük a Rózsa-kút ellenőrzőpontot, a 40-es mezőny vége
után pár perccel, szóval szalagszedés ellenére is haladtunk. Már
rengeteg szalagunk volt, de mivel a pontőrök is gyalog mentek innen
Acsára, elvittük mi. Én útközben felvettem még az Acsa irányába
mutató irányítótáblát, s ezzel sétáltam be Acsára. Ez azért
volt jó, mert így mindig tudtuk merre kell menni – amerre a tábla
mutat…
Mikor
a falu határába elértünk, visszanéztünk a gyönyörű rétekre,
dombokra, ez megér egy fotót, mondta Zoli:
Az
acsai pontra sikerült rossz irányból bemenni. Arra, ahol ki
kellett volna jönni. De én komolyan úgy emlékszem, h. tavaly is a
műúton mentünk be (ezek szerint akkor is rosszul). Mindegy, a pont
meglett, érdekességképpen elmondanám, h. a főutca egy csomó
japán körtefával volt beültetve, roskadoztak a terméstől…
A
ponton kissé szomorúan megváltam útjelző táblámtól. Zoli
többször felajánlotta, h. hozza őt, de mondtam neki, h. csak
akkor, ha NAGYON ragaszkodik hozzá, mert nekem nagyon tetszik, h.
viszem. Rámhagyta.
A
ponton volt még 2 szelet lekvároskenyér, amit nem kértünk, mire
a pontőr közölte, h. oké, akkor ő kidobja. Jaj, csak azt ne,
riadtam meg, inkább az egyiket megeszem. Megettem, s annyira finom
volt, h. sajnáltam volna, ha kidobja a másikat, így megettem azt
is… nem is nagyon nyúltam a túrán saját kajához amúgy.
Mentünk
tovább, megszabadulva hatalmasra duzzadt szalagkészletünktől, s
hűséges útjelző táblámtól. Bár meg kell mondjam, h. a
pontőrök kissé döbbenten néztek ránk: „Ezt MI vigyük be a
célba?” Á, nem mondtam kedélyesen, majd mi cipeljük még 25
kilométert :) Ezt persze ők sem gondolták komolyan, s inkább
elkezdtek vele legózni, h. hogy fog beférni az autóba. A kérdés
végül is megoldódott, mi meg indultunk tovább.
Kifele
a faluból végre eltaláltuk a helyes (bevezető) utat. Ezt csak az
tette kalandossá, h. egy helybéli idős bácsi pont az útra
kötötte ki lovait:
A
szalag pedig jóval a lovak által elért területen belül volt.
Zoli rögtön mondta, h. nekem van lovas múltam, szedjem le én a
szalagot, de nem is ártott óvatosnak lenni, mert a szürke előbb
kicsit kapált a mellső lábával, majd rám is fordult farral, de
szerencsére a szalagig nem ért el, csak a sárga, az meg sokkal
barátságosabb volt: odajött fújtatva, megszaglászta a kezemet,
megsimogattam a fehér csillagot a homlokán, aztán leszedtem a
szalagot, a sárga nem szólt semmit, mentünk tovább.
Acsa
határában nagyon szép fenyőerdős van:
Itt
is sűrű volt a szalagozás, alig győztük szedni. Találkoztunk
egy helybéli öreg nénivel, aki jó mennyiségű gyönyörű
rizikét szedett műanyag vödrébe, megcsodáltuk őket, kedvet is
kaptam a rizikézéshez (el is mentünk vasárnap, szedtünk is).
Haladtunk tovább viszonylag jó tempóban, még a szalagokkal együtt
is.
A
horror akkor kezdődött, mikor kiértünk az erdő szélére. Ez a
látvány fogadott:
A
jó gazdálkodók természetesen beszántották az utat is a földhöz,
nehogy már akár csak egyetlen méter is a közlekedés áldozatává
essen… Az elmúlt idők esőzéseinek köszönhetően itt kellett
menni:
Még
csak vissza se vághattunk az erdőbe, mert akkor ugye maradnak a
szalagok a szántó szélén… szóval mentünk a bokáig vagy azon
felül érő sárban, szedtük a szalagot. Volt, h. megálltam
leszedni egyet, éreztem, h. süllyedek lefelé, s már elképzeltem,
amint utolsó erőmmel a botot keresztülfektetem a sáron, s miután
mellkasig süllyedtem benne, rákönyökölve várom meg, h. valaki
megmentsen…
A
legjobb az volt, mikor a szántó alsó végén, ahova az esővíz
összefolyt, szó szerint a pocsolyában álló trágyalén kellett
átgázolni. Hát igen, a szántóföldnek fontos a
szervesanyag-utánpótlás… mondjuk a bakancsomnak és a
nadrágomnak ANNYIRA nem lett volna fontos, de hát így jártak.
Viszont
itt a kerítés mellett találtam ezt az apró gombicseket:
Mentünk
visszafele a Rózsa-kúthoz, de azt láttuk, h. nem lesz gyors menet,
mert a szalagoknál is sokkal jobban hátráltattak a talajviszonyok.
Sebaj, már az előző ponton mondtuk, h. a pontőrök ne várjanak
be minket, ha más már nincs kinn az útvonalon, mi egyedül is
végigmegyünk. Ehhez hozzátartozik az is, h. a szervezők által
adott track tökéletes volt, 100%-ban tudtunk hagyatkozni rá, több
nehéz helyzetben megmentett minket.
A
szalagjaink egyre gyűltek. A Rózsa-kútnál megálltunk, s
stratégiailag átpozicionáltuk őket a hátizsákba, h. legyen hova
szedni a többit. Aztán mentünk tovább, mert Ecskendig még volt 5
km. Szalagban pedig itt sem volt hiány. Szerintem ezen a túrán
senki nem tévedt el (csak mi később, a csuma sötétben).
Ecskenden
két igencsak aggódó pontőr fogadott minket: a szervezők n+1
alkalommal hívtak már, de nem értek el. Zoli telefonja lemerült
szinte azonnal reggel, az enyém pedig elvesztette a teret, s
legközelebb már csak az autópályán találta meg… Mindegy,
biztosítottunk mindenkit, h. nem fogunk elveszni, s miután
kiderült, h. az 50-es távon leghátul haladó 2 ember nem sokkal
korábban feladta a túrát, megismételtük, h. vonják ki a
pontőröket, ne várjanak ránk :) Így is lett elhamdulillah, ami
nekem nagyon jólesett, mert igencsak frusztrál, ha bárhol, bármi
okból rám kell várni.
A
pontőrök kedvesen készítettek nekünk pirított gombát a saját
szedésű (!) gombákból, s bár egy pillanatra elkapott a kétség,
Zoli megjegyezte, h. egész úton nem láttunk egy darab gyilkos
galócát sem… Így igaz, bár láttam egy szép csoportnyi
citromgalócát, amit már nagyon rég nem láttam, de az (1) elég
messze volt innen, (2) kevésbé hal meg tőle az ember, mint a
gyilkostól…
Így
hát meg is ettük a gombákokat, nagyon finomak voltak, ez úton is
köszönjük. Leadtuk az összegyűlt mintegy másfél-két köbméter
szalagot, s indultunk tovább, hamarosan már lámpát kapcsolva,
mert amint a műútról betértünk az erdőbe, már nem sok semmit
láttunk.
Innen
még volt hátra olyan 13-14 km, de teljesen elvesztettük a
távolságérzékünket. Látni nem láttunk, pontok nem voltak, az
eső néha esni kezdett, néha elállt. Én már felvettem a
softshell dzsekit, mert fáztam. Brutál meredeken kellett néhol
lemenni, csúszott a sáros, agyagos út, szedtük a szalagokat –
néhol a földről, a sárból. Én már fáradtam, nem is annyira a
táv vagy a szint miatt, hanem egyszerűen sokáig voltunk kinn. Az
ember jó esetben 11 órán belül végigmegy egy ilyen távon, most
meg 13-nál is többet mentünk. Álmos voltam, elegem volt a sárból.
A táj, nem tagadom, világosban lenyűgöző, most viszont semmit
nem láttunk belőle. Néha történtek izgalmas dolgok, pl. elértünk
a villanypásztorhoz, amivel kapcsolatban nyomatékosan megkértek
minket, h. ha átmásztunk rajta, kacsoljuk vissza… NAGYON
reméltük, h. ezt előttünk nem tette meg senki, azért a biztonság
kedvéért a felső szálat leakasztottam, átmásztunk. Te Zoli,
vissza ne kapcsold, amíg át nem érek, mondtam kissé
kétségbeesetten, de Zoli közölte, h. ő ugyan hozzá nem nyúl,
nekem van lovas múltam, kapcsoljam vissza én… amúgy nekünk a
villanypásztorhoz nem volt ilyen kis külön kapcsoló. Ez a
kerítéssel szemben volt a fán, egy kis fekete gombfélét
elfordítottam az „Off” állásból az „On” állásba, s
reméltük a legjobbakat. Azért nem próbáltam ki, h. csíp-e,
mentünk tovább.
Kiértünk
valami műútra, amire én totál nem emlékeztem, sebaj, a műúttal
nem volt gond, de amikor pár boldog méter után letértünk róla,
rémálomba illő szakasz következett. Felfele kellett volna menni,
de olyan sárban, h. én csak támaszkodtam a két botra, s mint a
rajzfilmekben, pörgött a lábam, de nem haladtam sehova. Ez volt
talán a mélypont, Zoli sem volt boldog, kiváltképp, mikor
megkérdezte, h. mennyit kell még menni, s én olyan 6 kilométerre
pozicionáltam a célt (mint kiderült, kb. igazam is volt). Azt
mondta, kedvesebb számra számított. Nem tudom, mi baj a hatossal.
Elég kedves szám az. Joviális pocakja van, mely fölé peckes
sipkaként hajlik felső szára. Kedves szám az szerintem. Kivéve,
ha azt jelenti, h. ennyit kell még gyalogolni a csuma sötétben s
nyakig érő sárban, egy agyagos szántó közepén, VÉLHETŐLEG a
megfelelő irányba…
Itt
jött ki a sűrű szalagozás nagy előnye. Zoli hamarosan közölte,
h. nincs szalag. GPS elő. Valóban nincs szalag, mert nem erre kell
jönni… Ehamdulillah talán 50 métert ha vissza kellett menni az
elágazásig. Lévén töksötét, nem is érzékeltük, h. ott
elágazás van…
A
track nélkül eléggé meg lettünk volna lőve a sötétben, de így
nem volt gond, gyakran elővettem a GPS-t, és azonnal korrigáltunk,
ha valami gond volt. Szedegettük tovább a szalagokat, cuppogtunk a
sárban, s időnként megkérdeztük, h. mennyit megyünk még,
mennyi időnk van a szintidőből, s vajon beérünk-e annyi alatt.
Az a helyzet, h. sokat tenni az ügyben akkor sem tudtunk volna, ha
méterre pontosan tudjuk a hátralevő távot, mert gyorsabban menni
nemigen tudtunk volna a szalagok meg a sár miatt, lassabban meg nem
akartunk a hideg meg a szintidő miatt. Bár a csapatból amúgy csak
én fáztam, más nem. Az viszont jelentősen feldobta a
hangulatomat, h. az utolsó (most már kivont személyzetű)
ellenőrzőpont felé mutató „Paskom” feliratú útjelző táblát
is megtaláltuk, s ismét vihettem magammal. Zoli nagyon kedvesen
lemondott arról, h. nála is legyen egy kicsit. Így hát én
vittem, s mikor érzésem szerint már elhagytuk a pont helyét,
gondosan megfordítottam, h. a nyíl a megfelelő irányba mutasson,
s úgy vittem tovább...
Időnként
megkértem Zolit, h. ellenőrizze, h. a táblán a nyíl megfelelő
irányba (t. i. most már hátrafele) mutat-e, de úgy éreztem, h.
nem hozzám hasonló mértékben érzi át ennek jelentőségét.
Inkább megnéztem néha én magam.
Amikor
elértük a tavalyról ismerős kőkeresztet, akkor már biztosra
tudtam mondani, h. kb. másfél kilométer van hátra a célig. Ránk
is fért a biztatás, hamarosan elértük a műutat, nagyon örülve
neki, s újult erővel felgyorsulva törtettünk a cél felé. Itt
lesz rögtön jobbra, mondtam, mikor, kérdezte Zoli, hát itt,
mutattam a bójára, és már benn is voltunk. Hát tényleg több
mint 13 órát mentünk, ez DURVA. Mindenesetre köszönjük, h. a
rendezők megvártak a célban. Kaptunk enni, leadtuk a szalagokat,
fájó szívvel megváltam útjelző táblámtól, majd átvettük a
díjazást, plusz még én a tavalyi Galga-kupát. Aztán indultunk
is hazafelé, mert mindketten úgy éreztük, h. tudnánk zuhanyozni
is meg aludni is. Én meg ugye vasárnap még mentem rizikézni…
Remekül
éreztük magunkat, de tényleg, kérdezzétek meg csak Zolit, ő
szívesen beszél erről bővebben is. A túra nagyon szép volt,
szerintem amit ki lehet hozni ebből a tájegységből, az mind benne
van: hatalmas mezők, hosszú erdei utak, szinte nincs is civilizáció
közben, nem az a faluból ki – faluba be, végig a HÉV mellett,
át a gyártelepen túra, amit az ember tipikusan a Gödöllői-dombság
környékéhez társít gondolatban, szerintem mindenképp érdemes
eljönni és megnézni ezt a nagyon szép vidéket. Köszönjük a
rendezést.