Karancs-Medves 50

Táv: 50,5 km

Szint: 2121 m

Erre a túrára már 2 évvel ezelőtt is szerettem volna menni, de akkor nem jött össze – most azt kell mondanom, h. elhamdulillah, EGY darab ötvenes túrával a hátam mögött, ott haltam volna meg, az biztos…

Most úgy voltam vele, h. alapból terveztem a Buda bércein túrát, nem 100%-os lelkesedéssel, mert ugye a Budai-hegységbe azért megyek ám eleget, aztán már megint Solymár, meg megint Nagykovácsi… a Karancs-Medves vidékén meg még nem voltam soha.

Pénteken (már beletörődve a bércekbe) kaptam az üzenetet Megbízott Szakértőnktől: no, úgy tűnik, megyünk. Helyes. M. Sz., Tamás és én – a régi csapat, velük kezdtem túrázni, hát, ez remek lesz.

Reggel ¾ 6-ra itt voltak értem, és a hosszú távon elég késői, fél 8-as rajtidővel el is indultunk. A reggel friss volt, Tamás kicsit fázott (de ez nem mérvadó, mert később 29 fokban is kicsit fázott…), de a Kálváriához felvezető lépcsősor mintegy kellő bemelegítést adott:

Aztán bevágtunk az erdőbe, szép tájon mentünk, utolértünk egy öregnénit (mint később kiderült, 75 éves, de nagyon fitten nyomta a 20-as távot masallah, nagyon tetszenek az ilyen nénik-bácsik), aki körbemutogatta nekünk a tájképet, és magyarázta, h. ott a Hidegér, meg még pár dolgot a környékről:

Ez amúgy végig jellemző volt, a nagyrészt az idősebb korosztályhoz tartozó szervezők-pontőrök nagyon kedvesek és tájékozottak voltak. Az első ponton a két néni cukorkával és kis étcsoki-kockákkal kínált minket, elmagyarázták, h. a régihez képest az útvonal változott, mentünk tovább, remélem, oda fel kell menni, böktem a szemben magasodó hegyre, fel, fel, nyugtattak meg mosolyogva.

Mivel én még sosem jártam erre, pillantgattam ide-oda, tetszett a táj, az erdő a nagy fákkal, és mindenféle érdekes növény is volt, pl. találtunk egy kosbor-félét is:

Elértük a Lepény-kői keresztet, ahol lepénykövet ugyan nem találtunk, de ez kiváló alkalom volt arra, h. innentől minden egyes nagyobb kőre ráfogjuk, h. az a Lepény-kő (még 30 km-rel arrébb is, persze).

Egyre melegebb lett, én ezt nem tudom értelmezni, 2 hete még 30 cm hóban mentünk a Mátrabércen, most meg hirtelen 30 fok van, különösebb átmenet nélkül… azt hiszem, ez nekem sok. Mindenesetre örültem, mikor hamarosan elértünk egy forrást, ahol a víz egy kivájt fatörzsben folyt nemtudomhonnan, és jó vasas volt, a fatörzset is élénk narancsszínűre színezte, meg a környező köveket is, meg a cipőmet is, mikor ügyesen bokáig beleléptem az avarréteg alatt bujkáló vízbe. Annyira hideg sem volt, meg finom se, de azért ittam belőle bőven, kímélendő saját vízkészleteimet.

Elindultunk felfelé a következő ponthoz, a Szent Margit-kápolnához, felfelé, sőt, néhol elég brutálisan felfelé. Amúgy a túrára jellemző volt, h. amellett, h. elég sok szint volt benne, ez ráadásul eléggé koncentrálódott, mert közben voltak jó hosszú vízszintes, vagy alig-alig emelkedő szakaszok. (lsd. Medves-fennsík).

A kápolnánál újabb pecsétet és cukrot kaptunk:

Az előző ponton nem kértem cukorkát, amit most megbántam, mert nagyon finom volt, pedig nem vagyok ám egy cukorka-rajongó típus.

A túrán volt egy csomó kerékpáros is, bár a kiírásban nem láttam, h. lenne kerékpáros táv, de ezek szerint volt. Nem irigyeltem őket, mert ezeken a brutális lejtőkön-emelkedőkön nem lehetett egyszerű, láttam, ahogy tolták felfelé a biciklit, meg biztos volt, ahol vitték is… most a kápolnától lefelé megelőzött minket egy kerékpáros, az ösvény keskeny volt, meredek, jól átszőtték a fagyökerek, azokat meg jól beborította a száraz avar. Valami ilyesféle gyökeret találhatott meg szegény biciklista, ugyanis egyszer csak a bicikli megállt, majd oldalára dőlt. A sofőr ekkor már nem tartózkodott rajta, ugyanis a hirtelen megálláskor a kormányon át távozott a bokrok közé… elhamdulillah (1) épp nem volt meredek hegyoldal az út mellett, (2) nem lett látható baja, felkelt, és visszaszállt a biciklire, mire odaértünk, már nyoma sem volt. ismét megértettem, h. én miért gyalogosan túrázom inkább :).

Mentünk fel a Karancs-csúcsra, 729 m, szóval elég komoly hegy, nem is gondoltam, h. ilyen magas. Először romantikus antenna-erdőbe értünk, M. Sz. elmagyarázta nekem már korábban, h. majd felmegyünk a kilátóba, most az egyik antenna csúcsára mutatott: oda mászunk fel, a piroshoz, mondta, én meg egy pillanatig el is hittem, hát én ugyan nem, jelentettem ki határozottan, aztán megpillantottam a tényleges kilátót:

Ide persze felmásztunk, mert még a Bükk is látszott, és ezt kár lett volna kihagyni. Fenn megettem az egyik szendvicsemet, meg egy csokit, de ne áruljátok el senkinek.

Innen egy szakaszon olyan érdekesen haladtunk tovább, hogy az ösvény egyik oldala Magyarország volt, a másik Szlovákia:

Ez mondjuk nem lett volna gond, az már sokkal inkább, h. lefelé az út valami brutál meredek volt, és hát én ugye nem szeretek lefelé menni… meg is szenvedtem vele, a combizmaim folyamatosan jelezték, h. ezt a projektet inkább próbáljam meg nélkülük megoldani, ha van rá mód. Nem volt. Mire leértünk, remegő lábakkal álltam az aszfalton, a beígért kisbolt után nézelődve. Itt vettünk vizet, én kettőt is (az egyik most itt van bontatlanul…), meg egy dobozos kólát. Ez nagyon jól jött, és szükségem is volt rá, mert elindultunk a Salgóvár felé. Ez NEM az a Salgóvár, ahol veletek is voltunk a Börzsönyben, mert az szép, egészségesen hosszú túra lett volna innen, hanem ez egy másik Salgóvár. Jellegzetessége, h. egy függőleges kőoszlopon fogalal helyet, oda kell majd felmászni, hurrá:

Amúgy nem volt olyan durva, mint elsőre gondoltam volna, elég hosszasan mentünk, néha egy kicsit befelhősödött, néha visszasütött a nap, de elhamdulillah nem folyamatosan. Maga a vár egy nagy szikla tetején található:

Pecsételés után felmentünk egészen a toronyba, ahonnan szemben láttuk a romantikus antennaerdőt a Karancs tetején, onnan jöttünk, lelkendeztünk.

A pont, felülről:

Innen lesétáltunk a Dornyay turistaházhoz, ahol készültek a szalonnazsíros kenyerek:

Ebből én persze nem kértem, de ettem egy banánt, és leültünk kicsit a forrásnál, ittunk forrásvizet, aztán indultunk tovább. Előttünk a műúton két idős néni igyekezett túrabotokkal, erről jut eszembe, hol vannak a botjaid, kérdeztem M. Sz-t, aki rövid, tömör összefoglaló után meg is indult vissza a forráshoz a botokért. Addig én beverekedtem magam a bokrok közé, h. megnézzem az ott növő virágokat. Ezek után mindketten megvidámodva indultunk tovább.

A távolban már látszott a következő pont, a Somoskői vár:

Pecsételés után, a faluból kiérve elindultunk a Medves-fennsík felé, amiről a professzor Imre már a Julianus túrán beszélt nekem, h. milyen szép. Tényleg szép volt, mondjuk annak örültünk, h. pont nem tűzött annyira a Nap, mert ott pusztultunk volna, az biztos. Így kis szellő lengedezett, 29 fok volt, Tamás kissé fázott. Mi nem. A rónabányai ponton kaptunk édességet, én megettem a második szendvicsemet is. Vizet is kaptunk. Szinte minden ponton volt ásványvíz, ami nagyon jól jött, mert tényleg meleg volt.

A pont után a távolban láttam egy fura formájú magaslatot, ami nagyon megtetszett, M. Sz. szerint az a Sombrero-hegy, de ezt én erősen kételltem.

Hamarosan találtunk az úton 2 szervezőt, akik mintegy testükkel akadályozták meg, h. a túrázók egyenesen menjenek tovább, és eltévedjenek. Emellett verbálisan is tudtunkra adták, h. (1) forduljunk balra, (2) a fura formájú magaslat a Szilváskő. Ez úton is köszönjük a tájékoztatást.

A további útszakaszon az a kellemes meglepetés ért minket, h. a turistaút vagy egy km hosszan így nézett ki:

Gondosan az útra döntögették a fákat, majd ott is hagyták. Lehet, h. ez egy leszoktató-technika, amellyel a túrázókat szeretnék távol tartani az erdőtől? Gondolván, h. a kis szemét túrázók bejelentettek ide egy túrát x hónappal előre, akkor gyoooooooorsan csináljunk nekik egy teljesen járhatatlan akadálypályát, hátha leszoknak arról, h. kijárjanak az erdőbe. Én egy idő után feladtam a cavalettizést, és bementem a bokrok közé inkább, mert rajtam hosszúnadrág volt, és nem kellett tartanom a kökények véres karmolásaitól. A fiúk anyáztak.

Már nagyon vártam a Szőröspuszta nevű ellenőrzőpontot, tetszett, h. így hívják a helyet. Egy kicsi kislány volt a ponton, és két hölgy is. Kaptunk vizet, és az egyik néni nagyon aggódva kérdezgette, h. én is az 50-esen vagyok-e TÉNYLEG (ide csak az 50é-es táv jött el), és h. bírom-e, és minden rendben van-e velem. Komolyan, már annyira zavarba jöttem, h. inkább egy kicsit odébb mentem, és az út melletti mocsarat vizsgálgattam intenzíven. Amikor továbbindultunk, a hölgy utánunk szólt: jó utat, és kitartást, főleg a Zsuzsának!

Basszus, most őszintén, tényleg ennyire zselének nézek ki? Majdnem nem hagytak a Mátrabércre nevezni, most meg kis híján megásták a síromat – velem lehet valami gond, azt hiszem…

No mindegy, innen fel kellett menni a Kota nevű hegyre, ami valóban igencsak húzós volt. a jelzett út le volt zárva, illetve mondhatnám, h. megszűnt, mert a területet – gondolom, vadgazdálkodási okokból – lekerítették, így négyzetesen, végig a kerítések mentén kellett haladni:

Ez hol nagyon merek volt felfelé, hol nagyon lejtett lefelé. Egyszóval szippancs volt, h. nagy kortársamat idézzem… Meg is szenvedtünk vele, és egyfolytában emlegettük a „kerámia magaslatot”.*

Azért persze felértünk, itt is volt ásványvíz, én megettem a maradék banánomat, és mentünk tovább a Somlya nevű hegyre, ami szintén nem volt könnyű falat…

Út közben elhagytunk egy-két, fának támaszkodva lélegezni próbáló túratársat, titokban irigyelve őket, de mi csak mentünk… eléggé meg voltunk viselve már a tetején:

Innen már csak egy pont volt hátra, a Pécskő, ami basszus megint magasan van, de ez már tényleg nem volt annyira durva, mint amilyennek a fiúk beharangozták. Hivatalosan nem kellett volna, de mi kimentünk azért az aktuális Pécskőre, ami nagyon is megérte, mert bár olyan helyeken kellett felmászni, amit Anna határozottan veszélyesnek minősített volna:

a kilátás az gyönyörű volt:

A sziklában találtunk valami érdekes dolgot, ami így külön bele volt ágyazódva, aki esetleg tudja, h. ez mi lehetett, az ne habozzon megosztani velem:

Innen már alig 3 km volt hátra, az is inkább lefelé, és az elejétől eltekintve elhamdulillah elég lankásan. Gyakorlatilag már csak besétáltunk a célba.

A fiúk ettek gulyást, én meg – természetesen – rántott sajtot, aztán indultunk haza. Én nagyon fáradt voltam, a fiúk is hasonlóképpen nyilatkoztak. 10-kor már aludtam…

Ez egy olyan ritka eset volt, amikor a túra LÉNYEGESEN nehezebb volt, mint vártam. Olyan, mint a Teleki, nyilatkozta TKM korábban, de nekem sokkal nehezebb volt. lehet, h. azért, mert ez volt az év első igazán meleg túrája, ami mindig egy kicsit megüt. Ettől függetlenül nagyon tetszett, jól éreztem magam, és insallah jövőre is jövünk, csak akkor már úgy fogok készülni, h. hát, ez azért szippancs lesz :)

(*: Aki megfejti, h. mely kifejezés eufemizmusa is a "kerámia magaslat", s a megfejtést elsőként küldi el nekem, értékes tárgynyereményben részesül!)

Gyertek ki a Vadasparkba!

Táv: 15,9 km

Szint: 530 m

A Mátrabércen hirtelen megivott hideg szódának – bármily jól esett is akkor – egész héten éreztem a hatását. Először torokfájás, aztán elég durva takonykór, főleg nekem, aki kb. 3 éve nem voltam még megfázva sem…

Most nagyon gyengének éreztem magam, csak feküdni vágytam, és pont a legkellemetlenebb tartományba eső (37,5 és 38 közötti) hőemelkedésem volt. péntek estig reménykedtem, h. egy csapásra jobban leszek, de nem lettem. Kénytelen voltam a szombatra Tonnakilométerékkel tervezett Bazilika túrát lemondani…

Szomorúan, de otthon maradtam, és majdnem az egész szombatot átaludtam. Meg is lett az eredménye, vasárnap már jó kedvvel, tettre készen ébredtem. Szükség is volt rá, mert a húgomék teljes létszámban érkeztek, h. elmenjünk a Vadasparkos túrára.

Erről a túráról 2 fontos dolgot is tudni kell:

1. 2 éve Adriennel voltunk rajta, ezzel mintegy pontot is téve rövid túrázó-karrierje végére, de remekül éreztük magunkat, és insallah fogunk mi még együtt túrázni :)
2. Tavaly a húgom fűzött, h. menjek vele, de pont előtte szombaton volt a Kinizsi 100, és a hajnali beérkezés után valahogy nem volt már kedvem vadasparkozni… azóta is hallgatom a húgomtól: „Persze, mert a vadasparkos túrára sem vittél el!”

No, idén mentünk. Az útvonal jól ismert, de az idő remek volt, szép tavaszi nap, rengeteg virággal, a szőnyeg már a Széchenyi-hegyen elkezdődött:

Később pedig egész odvaskeltike-szőnyegek voltak:

A pontokon végig nagyon kedves pontőrök pecsételtek:

Megtaláltuk azt a fatörzset is, amelyen 2 éve Adriennel pózoltunk, most csak egyedül álltam fel rá egy fotózás erejéig:

Hamar végigértünk, én már brutál éhes voltam, ettem vajaskenyeret a célban, aztán a becsatlakozó Etával közösen megtekintettük a vadasparkot (500 HUF kedvezményt adtak az initerre, remek), és fotóztam Adriennek pár cuki, szőrös állatot:

Macskafélék:

Nagyon kellemes nap volt, kellemes, igazi kikapcsolódást nyújtó túrával. Utána még felugrottunk hozzám gesztenyés tiramisut enni :)

Gyermekvasút 20

Táv: 19,5 km

Szint: 525 m

Hát, bevallom őszintén, nem a legszélesebb mosollyal keltem fel a Mátrabérc után, h. vasárnap reggel elmenjek erre a 20-as túrára a húgommal…

De mindig örülök, ha túrázni akar(nak) jönni velem, ezért természetesen szóba sem jöhetett, h. lemondjam. Így is kicsit később rajtoltunk, mint szerettem volna, és nekivágtunk a jól ismert útvonalnak.

Meg kell mondjam, h. a „jól ismert” kitétel ellenére csak sikerült elnavigálnom… a zöld háromszög a műúton ment volna tovább, de a jelzés (szerintem) nagyon rossz helyre volt festve, így mi felvágtunk a hegyoldalnak egy brutál meredek ösvényen. Hamarosan kiderült, h. ez egy jelzetlen út, de akkor már nem akartunk visszamászni. A GPS rövid tanulmányozásából kiderült, h. az ösvény felvisz a Libegő felső állomásához, ott meg tudom, h. hol megy a zöld háromszög, menjnk fel, és majd lejövünk, fejtettem ki a VALÓBAN teljesen logikátlan elképzelésemet, és így is tettünk.

Közben beértünk egy túratársat, aki szintén bedőlt a rossz helyen lévő jelzésnek, s helyismerete nem lévén (középiskolás korában túrázott utoljára), csatlakozott hozzánk.

Amúgy a navigációs tervem bejött, mert még így is előbb értünk a Szépjuhásznén lévő pontra, mint túratársunk eredeti társai, akik normálisan mentek az amúgy teljesen unalmas, lapos, műutas zöld háromszögön. Mi jól beletettünk egy csomó plusz szintet…

Egy darabig együtt mentünk hármasban, aztán mi Normafánál megálltunk, mert (1) a húgomnak melege volt, (2) kerestünk egy mosdót, (3) vettünk ásványvizet. Továbbindulva a kék kör jelzésen ismét szembejött velünk korábbi társunk, újabb elkavarás után, így a célba már együtt mentünk be.

Kellemesen éreztük magunkat, bár én végig elég fáradt voltam (hogy, hogy nem…), mégis úgy éreztem, h. jót tett egy kis levezető séta.

A szervezés 100%-ban megfelelt nekem, kedvelem ennek a csapatnak a túráit. Voltak, akik panaszkodtak, h. nem adtak minden ponton rácpontyot tejföllel vagy sacher-tortát sok tejszínhabbal, de minket ez nem zavart, jól éreztük magunkat, insallah legközelebb is jövünk, kiváltképp, ha virágzik az odvas keltike…

MÁTRABÉRC

Táv: 55,6 km

Szint: 2742 m

Tavaly ez a túra volt „A” projekt, emlékeztek? Nagyon rá voltam pörögve, h. hú, ez nekem kell.

Idén már nem annyira. Olyan elegem lett már idén a sárból, hóból, latyakból, h. úgy voltam vele, ha meglesz, meglesz, ha nem, hát nem. Főként, h. Szamóca rendkívül kedvesen átküldte ezt az előrejelzést a túra idejére, csak h. tudjam, h. szippancs lesz.

Azért persze elmentem buszjegyet venni meg nevezni a Tengerszem túraboltba, ahol a következő párbeszéd zajlott le köztem és az eladó között:

-          A Mátrabércre szeretnék buszjegyet venni, meg akkor már neveznék is.

-          A Mátrabércre?

-          Igen.

-          Biztos? Az a hosszabb táv…

-          Igen, biztos.

-          De hát… 56 km…

-          Igen, tudom, de arra…

Basszus gondoltam magamban, ilyen zselének nézek ki? Azért persze neveztem, vettem jegyet, és szombaton hajnal 3:15-kor fel is keltem, h. elérjem a különbuszt. Valami iszonyat lassan értünk le Sirokra, de komolyan, 2 óra alatt, már azt hittem sosem érünk oda. 6:40-kor sikerült elrajtolni, és mihelyt lekanyarodtunk a műútról, ilyen látvány fogadott:

Ez az első pár km-en ki is tartott, de sebaj, végül is sárra készültem, volt rajtam bakancs, nem balett-topánkában mentem, és volt rajtam lábszárvédő is. Ettől függetlenül a csúszkálás nem volt kellemes, haladni sem úgy lehetett, ahogy szerettem volna.

Amúgy egészében véve a talajviszonyok a túra során jobbak voltak, mint amire számítottam. Átmenet, az nem volt: vagy iszonyat rossz volt az út, vagy tökéletes. A bokán felül érő sarat vagy kásás havat egyszer csak felváltotta a tökéletesen járható, száraz út. A számomra legkritikusabb szakaszok (meredek lefelé, ezek a gyengéim), amelyek a sárga csík lefelé a Kékesről és az Ágasvárról lefelé brutál meredek, azok jól járhatók voltak elhamdulillah.

Az idő gyönyörű volt, verőfény, és kellemes meleg. Hamarosan meg kellett állnom, h. levegyem és a zsákra erősítsem „C” polárt – ott is maradt a túra végéig. A hosszúujjú aláöltözet bőven elegendő volt.

A táj nagyon szép volt, a tiszta levegőben messzire elláttuk, látszott a Magas-Tátra is, idén még nem is voltak ilyen szép kilátások sehol

Nagyon szép túra ez egyébként, pl. ha az ember 2 nap alatt menne végig, lehetne nézelődni, mondjuk így is lehet, ha sikerül feladni a reménytelen kísérletezést, h. az ember a szemgolyóján keresztül is lélegezzen, és a pusztító emelkedőkön végül átállni a teljes bőrfelületen keresztül történő oxigénfelvételre.

Mentem, de azért volt ám sár, meg nem is voltam olyan hú, de fényesen, a gyomromnak nem tetszett valami, kétszer is körül kellet néznem, h. merre van itt a női mosdó… enni nem bírtam pont ezért, azért mikor felértem Oroszlánvárba, ettem egy banánt, mondván, h. az jót tesz ilyenkor, hát, annyira nem tett jót, innentől már azon is gondolkodtam, h. hányjak, vagy ne hányjak. útközben már látszott a távolban a Kékes, oda megyünk, hurrá, gondoltam nem túl sok lelkesedéssel:

De legalább útközben találtam olyan hóvirágmezőket, amiket úgy hiányoltam a Telekin a Csóványosról:

A Sötét-lápa nyeregben kirándulócsoport fényképezkedett, hű, de siet, mondták, mikor kikerültem őket. Siettem is, mert már láttam, h. tavalyhoz képest fél órával rosszabb az időm a Kékesig, vagyis éppen hogy benne vagyok az initeren ajánlott időbeosztásban. Viszont most nem kellett sorban állni a pecséthez, mondjuk én általában úgy éreztem, h. lényegesen kevesebben voltunk, mint tavaly, és arányaiban többen is adták fel vagy csúsztak ki… Tavaly túl jó volt minden, ideális idő, terepviszonyok…

Most a Kékesre hóban mentünk fel, és az összefüggő, kásás, megroskadt hó elég sokáig meg is maradt:

Már a síház előtt, az utolsó felfelé nekirugaszkodásnál fenéztem, és fenn egy teraszon láttam egy csomó 5-10 év közötti kisgyereket, akik lelkesen kiabáltak lefelé: Hajrá, hajrá! Ez rám nagyon lelkesítőleg hatott, aztán feltűnt egy idősebb túratárs, akivel egy ideig kerülgettük egymást, a gyerekek pedig maximális hangerejű kórusba csaptak át: "Hajrá, Papa! Hajrá, Papa!"
Majd, amikor a túratárs felkapaszkodott odáig: "Szép volt, Papa! Szép volt, Papa!" Valami hihetetlen aranyosak voltak...
Az étteremben mintegy 10 percre bezárkóztam a mosdóba, majd úgy éreztem, tovább tudok menni – eddig gondolkodtam rajta, h. talán nem. Most kezdtem belejönni, igazából itt kezdett megjönni a kedvem a túrázáshoz… Az eddigieknél sokkal gyorsabban és könnyebben lejutottam a meredeken, ahol már nem volt hó, és nem felejtettem el lefordulni a sárga négyzeten sem. Itt összecsapódtunk egy túratárssal, kicsit beszélgettünk (lefelé ez nem annyira gond), aztán egyszer csak szembe rohant velem Lord, a vizsla, próbáltam behívni és megfogni, mert láttam, h. gazdájával előttem rajtoltak, gondoltam, utána viszem, de hiába rohant el mellettem még 3-4-szer, eléggé be volt pánikolva, rám se bagózott… később szembe futott velem a gazdi, aki elhamdulillah 2 km múlva rátalált a kutyára.

A Csór-hegyre felvezető gyilkos emelkedőn a túratárs lemaradt, nem is láttam többet, remélem, azért sikerült neki.

 Fenn a ponton közölték, h. húzzak bele, mert ki fogok csúszni az időből. Húztam. Hamarosan ráakadtam a frissítőpontra, ahol nagyon finom szódás szörpöket adtak, le is húztam 2 nagy bögrével – kár volt, egyrészt a bugyborékok nem tettek jót a gyomromnak, másrészt a szóda igencsak hideg volt, azóta is fáj a torkom és köhögök. De akkor NAGYON jól esett.

Galyatető előtt visszatért a hó, illetve az úton a brutál mély, sáros latyak:

Felfelé a kilátóhoz eléggé vonszoltam magam. Hárman is jöttek velem szembe, egyiküket megkérdeztem, azt mondta, ennyi… csak nem csúsztam ki az időből, gondoltam. A túrán van 3 időkorlátos pont is, Kékes, Galyatető, Mátrakeresztes, egy adott időpont után már nem lehet innen továbbmenni. Bántam is volna, meg nem is, fáradt voltam, de nagyon. A pontőrök felvilágosítottak, h. még nem csúsztam ki az időből. A kiszállók „nem akartak megázni”. Tényleg itt egy kicsit befelhősödött, és hideg is volt, de nem annyira, h. felvegyem a polárt. Megettem a másik banánomat, majd mentem tovább. A csillagvizsgáló után megint brutál sár volt, egyszerűen eltűnt az út. Évával csapódtunk össze, nem volt más választásunk, mint belemenni a sárba. Itt kezdtem fontolgatni, h. Keresztesen kiszállok, és bemegyek busszal a célba. Megbízott Szakértőnk mondta, h. végül is Keresztesig is egy szép túra, 42 km 2200 m szinttel kb, egy Vulkántúra. Csak a Vulkán után még nem kell felmenni a Muzslára…

Brutális sárban értünk le Mátraszentistvánra:

ahol adtak meleg teát, ami nagyon jól jött, meg ettem egy zselét, mert eddig a kajám kimerült a 2 db banánban… de a gyomrom még mindig nem volt rendben. Éva megelőzött a kilátóhoz menet, nem is láttam már többet. Mentem a kellemes erdei úton, a kilátónál pecsét, aztán következett az a szakasz, amit legjobban szeretek a túrában: az Ágasvárig vezető rész.

Most az Ágasvár igencsak nehezen akart eljönni. Azt már láttam, h. Keresztesre nem érek le 16:45-ig, el is könyveltem magamban, h. akkor ennyi volt idénre, Márabérc XS, vagy Light, ahogy tetszik, de keresztesig azért lemegyek. Így hát az esélytelenek nyugalmával fotózgattam:

És gondosan félreálltam mindenki elől, elengedve őket, menjetek csak, ti még talán beértek, mondtam. Egy nagyon kedves túratárs győzködött, ne add fel, ha az utolsó percben is, de még beérhetsz, de én már letettem róla. Majd jövőre, mondtam, ő meg eltűnt az előzők között.

Ágasvárról jól körülnéztem, a durva meredeken óvatosan, tyúklépésben mentem le, mindenem fájt már. A turistaháznál a hátamat nekivetettem egy fának, majd lassan lecsúsztam és leültem. Szerintem életemben nem voltam még ilyen fáradt. Fogalmam sem volt, h. hogy fogok beérni egyáltalán Keresztesre, illetve, h. hányszor fogok hányni addig. Előszedtem a zsákomból a húgomtól múlt héten kapott kis csokit, megettem, de hát ezt a kishúgomtól kaptam, hajtogattam magamban, az ilyesmi nekem mindig nagyon sokat jelent, de már rég túl voltam azon, h. ebből a gondolatból erőt meríthettem volna. Nagy nehezen összeszedtem magam, és elindultam lefelé, igencsak ráérős tempóban, keresve minden lépést. Alig 3 km Keresztesig, gondoltam, ott meg már vár a busz, hurrá. Valahogy mentem.

Egyszer csak megszólal valaki mögöttem: „Igyekezzen, kedves Halima, mert lekési a buszt!”

M. Sz. volt az, egy hozzácsapódott lánnyal. Tamás már Kékesre felfelé lehagyott, és azt hittem, h. M. Sz. elkerült, míg én a mosdóban időztem. De nem, most ért csak be. Mint kiderült, pár perccel a hivatalos rajt után tudtak csak indulni, mert a Gyöngyösről szervezett busz késett, így őket, pár perc késéssel is átengedik majd Keresztesen, kapnak pecsétet, amire nekem már reményem sincsen. És végigmégy, kérdeztem, hát persze, mindenképpen felelte ő, gyere te is, nehogy már feladd.

No, akkor én is megyek veled, mondtam megvidámodva. És igyekeztem a nyomában. A Csörgő-patak völgye igazán gyönyörű volt:

16:47 volt, mikor Keresztesen a már éppen összepakoló pontőrök elé tettem a papíromat. M. Sz-nek gond nélkül pecsételtek, engem kétkedve nézett végig a pontőr: továbbmész? Igen, mondtam, mindenképp, de nem baj, ha nem pecsételsz nekem, megértem, h. ez a szabály, nem fogok ezért balhézni. És ha lekésed a buszt, kérdezte gondterhelten a pontőr. Majd ő hazavisz kocsival, mutattam M. Sz-re. Hát jó, sóhajtott fel a kissé nyúzott pontőr, és odanyomta a pecsétet a lapomra. Igazából sok értelmét nem láttam, legyen egy ilyen is, gondoltam, mert teljesen lehetetlennek tartottam, h. menjek így a végén egy ötösnél jobb átlagot, ami kellett volna a szintidőhöz.

Ehhez mérten nem is zavartattuk magunkat, ittunk, ettem egy gyümölcspépet, h. ezt csak nem hányom ki, és megindultunk a sunyi Muzsla és még sunyibb előhegyei felé. Kezdetben beszélgetve, aztán ideiglenes túratársunk elhúzott, én is igyekeztem megnyomni a tempót, M. Sz. kissé lemaradt, néha bevártam és váltottunk pár szót. Egyik ilyen alkalommal közöltem vele, h. úgy érzem, hamarosan angyalok ereszkednek alá az égből, és hoznak nekem egy behűtött lájtkólát. M. Sz. furcsán méregetett. Én gyönyörködtem a még mindig fantasztikus kilátásban, nahát, ott a Kékes a távolban, onnan jöttünk, hurrá:

Aztán jött egy ismeretlen túratárs, aki most volt itt először, elkezdtünk beszélgetni az előttünk álló útról, terepviszonyokról, emelkedőkről, és én csak mentem utána. Mindig így van, ha valaki megy előttem gyorsan, azzal sokkal jobban tudom tartani a tempót, mintha egyedül kellene mennem. Úgy felértünk a Muzslára, h. alig vettem észre. Pecsételtünk, mennyi van még innen, kérdeztem a pontőröket, pont 7 km, felelték, te, fordultam a túratárshoz, 1 óra 20 percem van, ha futok, még beérhetek. Tudsz még futni, kérdezték kétkedve a pontőrök, lefele mindenképp, ha muszáj, mondtam. Vigyázz, mert csúszós, meg meredek, figyelj a térdedre meg a bokádra, annyit nem ér az egész, bocsájtottak útnak a pontőrök, én meg megindultam.

Van még innen három hupli, ami nem olyan komoly, de itt a végén már igen, illetve a patakátkelés, majd a kimászás a patakmederből. Futottunk, lefelé könnyen ment, felfelé bele kellett gyalogolnom, esni kezdett az eső, balra hatalmas, földtől-földig ívelő szivárvány koszorúzta az eget:

Egyetlen pillanatra álltam meg fotózni, a túratárs hamarosan kiállt, de mondta, h. én menjek csak tovább, neki több ideje van, később rajtolt. Előzgettem a kényelmesebben haladókat, sokan elengedtek, látták, h. nem lenne bölcs előttem maradni, ahogy a fújtató elefántcsorda minden bájával közeledtem feléjük… a fiatalabbaknak szerintem azóta is rémálmaik lehetnek :)

A patakhoz lefelé közeledve egyre sárosabb lett a köves, csúszós út, muszáj volt lépésbe visszaváltanom, a pataknál már láttam, h. víz borítja az átkeléses részt, néhány elindultak felfelé és lefelé, engem már nem érdekelt, bele a sárba a parton, aztán átrohantam a vízen, nem volt mély, meg ha úszni kellett volna, az sem érdekel már. Felmásztam kifele a patakmederből, fent aztán igazán rosszul lettem, kétrét görnyedve támaszkodtam a botokra, próbáltam nem hányni, ez a kimászás már NAGYON nem esett jól.

25 percem volt hátra, és pont 2 km. A sáros, csúszós lefele, ahol nem mertem futni, belassított. De most. Fohászkodtam, h. az út ne legyen sáros, és 1-2 helytől eltekintve nem is volt az. Most aztán tényleg rohantam. Utolértem a túratársat, aki még Ágasvár előtt győzködött, h. beérek. 20 percem van, kiáltottam oda neki, na látod, kemény csaj vagy te, simán beérsz, válaszolta fülig érő szájjal. Ezzel a sebességgel 5 perc alatt is beérsz, mondta valaki mellette, de én azért csak nyomtam, és végül 11 perc maradt a szintidőből, amikor befordultam a célnak helyt adó iskolába, és az itinerrel együtt gyakorlatilag odaestem a célasztalra.

Igazi meglepetés volt ez nekem, mert először azzal számoltam le, h. beérek, utána meg azzal, h. szintidőben beérek… Igaz, h. alig voltam magamnál, de persze örültem. Ittam 2 pohár szódát (nem kellett volna, talán nem fájna így a torkom), és mentem átvenni a csomagomat. A tornateremben volt a csomagszállítás raktára, egy ugrószekrényre tettem le a hátizsákomat, és nyújtottam a csomagjegyet. Hogy néz ki a táskád, kérdezte a csomagkiadó srác. Nem tudom, feleltem bután bámulva a hátizsákomat, nekem semmi különös nem látszott rajta, miért, hogy néz ki, koszos, vagy mi, kérdeztem. Amit ideszállítottak csomag, az hogy néz ki, kérdezte türelmesen a kiadó, jaaaaa, hogy az, feleltem, narancssárga… megkaptam, átöltöztem, és visszamentem a bejárathoz, ahol hamarosan megérkezett M. Sz. még bőven szintidőben. Tamás persze már benn volt, bár elég megviselt állapotban.

A gyöngyösi buszra szálltunk fel, M. Sz. hazahozott az Oktogonig, ami nagyon jól jött, mert az utolsó pesti buszra annyian vártak, h. nem is tudom, jutott-e mindenkinek ülőhely. A Mátrabérc után 2 órát állni Pestig, no, az brutális lenne…

A túrát külön megköszönöm két embernek, akik nélkül nem sikerült volna, és voltaképpen nekik köszönhetem. Az egyik M. Sz., akinek ráhatására továbbmentem Mátrakeresztesről, a másik pedig az ismeretlen túratárs, akinek a nevét sem tudom, és aki jó tempójával felhúzott a Muzslára.

Ez az egyik kedvenc túrám, idén, másodszor teljesen más élmény volt, mint tavaly, először, de nagyon remélem, h. insallah jövőre is itt lehetek. 

Budaörsi Kopárok

Táv: 19,2 km

Szint: 723 m

Bár előző nap volt ugye a Teleki, mégis mindenképpen menni akartam erre a túrára, mert a budaörsi hegyek még mindig a kedvenc hegyeim, bármerre is jártam az országban…

Tavaly Tonnakilométert kalauzoltam el különböző titkos helyekre, most a húgommal és a lányával voltunk, szigorúan csak a kijelölt helyeken, egyszer mentünk le egy piktortégla-üreghez, ám ők – TKM-mel ellentétben – nem voltak hajlandók bejönni.

Az idő korántsem volt olyan szép tavaszi, mint tavaly, az első pontig még az eső is szemerkélt, aztán elhamdulillah abbahagyta:

Olyan sok virág sem volt, mint tavaly, törpe nőszirom pl. egyetlen egy sem, de azért egy-két dolog már nyiladozott:

A túra amúgy eseménytelenül telt, jó értelemben. A szervezés, akárcsak tavaly, zökkenőmentes volt, a rajtoltatás gyors, a pontőr iskolások udvariasak és kedvesek (bár némelyikük eléggé fázott). Már a rajtban kaptunk 1-1 üveg ásványvizet, és útközben is háromszor valamit: almát, csokit müzliszeletet.

Remekül éreztük magunkat, és insallah jövőre is itt leszünk.