A Bükk Kilencszázas Csúcsai – méltó évadzáró

Táv: 29 km
Szint: 1500 m

Elég rég voltunk rendes túrán. Az utóbbi időben az időjárás és különböző munkák és egyéb feladatok miatt nem volt nagy kalandunk. A héten és a múlt héten is szerdán elindultam egyedül, de a múlt héten a folyamatosan zuhogó eső 10 km után visszafordulásra késztetett. A héten gombát szedtem volna – mondván, ha már 2 hete esik, csak lesz gomba ott, ahol tavaly is volt. Naivan azt gondoltam, h. ha x helyen egy évben van gomba, akkor x hely közelében a rákövetkező évben is lesz. Hát nem. Úgy tűnik, a gombák vették a kalapjukat, és odébbálltak. Azért szerdán csak sikerült mennem vagy 20 km-t, bár eső és napsütés egyaránt volt közben. De már hiányzott, hogy menjünk egy rendes, nagy túrát, ahol úgy igazán elfáradunk.
A másik dolog, h. hétfőtől insallah Ramadán. Bármennyire szeretek is túrázni, ez Ramadánban háttérbe fog szorulni. Egy hónapig nem lesz túra – legközelebb majd a szeptember 3-i hétvégén insallah. Jó lenne tehát ezt a szezont valami emlékezetes dologgal zárni.
Erre a hétvégére egyedül kellett valami túrát keresnem. A szokásos csapatra nem számítottam, mert ők vasárnap terveztek indulni nyaralni. Nekem egyéni logisztikával a Budai tájakon 30 elnevezésű túra tűnt kivitelezhetőnek, mondjuk a budai hegyekben 30 km nem akkora kihívás, de gondoltam, utána még kimegyek Hűvösvölgyből Budaörsre, akkor meglesz a kb. 50 km, és még a túracsapattól is elköszönhetek.
Péntek este fél 10-kor felhívott Megbízott Szakértőnk. Hova megyek szombaton, kérdezte. Budai tájakon, feleltem, mert hiába nézegettem, nem találtam semmi más értelmeset. Tényleg? Hát mi találtunk, mondta. Mit, kérdeztem kíváncsian. A Bükk 900-as csúcsai, mondta kellő hatásszünet után.
Jaj. Ezt a túrát én is láttam, majd el is könyveltem, h. ha van olyan túra, ahova BIZTOS nem megyek, akkor ez az. Hogy miért? Mert ez nem egy hagyományos túra. Van a Bükkben 20 hegycsúcs, amelyek magasabbak 900 m-nél. Ezekre kellett felmenni ezen a túrán. Nem adtak térképet vagy útleírást, csak a csúcsok nevét, és tetszőleges sorrendben, tetszőleges útvonalon kellett felkeresni a csúcsokat, amire volt 12 óra. A 20 csúcs közül talán 3-4 olyan volt, amire vezetett fel turistaút. A többit opcionális útvonalon kellett becserkészni – tökön-dinnyén keresztül, fel a meredek hegyoldalban, csalános, vízmosáson, kidőlt fákon keresztül.
Egyedül számomra ez teljesen lehetetlen lenne. Ha nekem kellene kialakítani az útvonalat, háromszor megkerülnénk ugyanazt a hegyet, majd kétségbeesnénk, és megpróbálnánk valahogy visszatalálni a rajtba. Azt azonban nem vontam kétségbe, h. M. Sz. megtalálja a megfelelő útvonalat. Csak az volt a kérdés, h. képes leszek-e azon én is végigmenni :). Ezzel együtt a Bükk az egyik kedvenc hegységem, tehát nem volt kérdéses, h. megyek. Azt hozzá kell tennem, h. régen pánikoltam már ennyit túra előtt mint most.
Reggel a szokásosnál később indultunk, mondván, ráérünk 9-kor rajtolni. Én kissé idegesen ültem az autóban, lelkiállapotomon az sem javított, hogy az eső a mintegy két és fél órás út során szinte folyamatosan zuhogott. Majd csak eláll, reménykedtünk. Hát nem állt. Esőben neveztük és indultunk el. Az első hegycsúcson, a Bálványon felmentünk a kilátóba, ami számomra elég félelmetes volt. Ezen kellet felmászni:


A kilátás fentről nagyrészt az esőfelhőkre és a ködre korlátozódott, bár a fenyők hegye sejtelmesen kandikált ki a sűrű párából:


Romantikus volt, na. Miképp a fel- és lejutás is, amit Anna határozottan veszélyesnek minősített volna. Mászok lefelé:


Mentünk tovább a következő csúcsra. Megyünk M. Sz-szel a ködben:


Az erdőben óriási köd volt, a látótávolság minimális. Khm, kissé lemaradtam a fiúktól, előttem M. Sz. az álcázás háromszoros fátyolában: a ködös erdőben, párás szemüvegemen keresztül próbáltam követni terepszínű esőkabátját… Felértem valahova, ami nekem hegycsúcsnak tűnt, de nem volt sehol a csúcsoszlop. A csúcsoszlop, az egy teljesen jelentéktelen faoszlop, rajta egy kicsi tábla és egy bélyegző. Vagy észreveszed, vagy nem. Itt azonban határozottan nem volt a csúcsnak tűnő kis tisztáson semmi. No sebaj, ez biztos nem az igazi csúcs, az kissé odább lesz, gondoltam, és el is indultam a gerincen. Hamarosan nehezebbé vált a továbbhaladás, és a gondos vizsgálódás hatására megvilágosodott előttem, h. az addig követett nyiladékszerűség mintegy 20 méteres függőleges sziklafalban végződik. Lent látszott ugyan valami útszerűség, mivel azonban ezt csak 20 m zuhanással lehetett volna megközelíteni, inkább úgy gondoltam, h. mégsem arra mennék tovább. Esőkabát le. Hátizsák le. Telefon elő. Ekkor hallottam meg a fiúk kiabálását a hátam mögül. Elindultam visszafelé, és kiderült, h. az előbb elhagyott tisztásnál kicsit tovább kellett volna menni, be a fák közé, és 6-8 méterre ott volt a pecsételőhely. A ködben és esőben simán elmentem a fiúktól 6-8 méterre anélkül, h. észrevettem volna őket. Egyébként így néz ki a csúcsoszlop (meg kell állapítanom, h. az esőkabát alá vett hátizsák nem éppen a legcsinosabb viselet…):


Innen ne várjatok tőlem a megszokotthoz hasonló beszámolót. Hiába van előttem a telebélyegzett igazolólap, vannak olyan csúcsok, amelyekre alig-alig emlékszem. Melyik volt a Fekete sár-bérc? Melyik brutális felfele mászás a zuhogó esőben, a nedves avarban és derékig érő csalánban volt a Huta-bérc? Nem tudom, de mindegyik gyönyörű volt. Nagyon nehéz volt, volt, h. megálltam az emelkedőn, és néztem a nálam lényegesen jobb erőnlétben lévő fiúk után, és arra gondoltam, h. na, ezt én sosem csinálom meg, de akkor is nagyon élveztem a dolgot. Az eső sem zavart annyira, szeretem az esőt, és még az egész napos esőben való gyaloglás után is határozottan azt mondom: inkább megyek esőben, mint 35 fokban. A táj különösen szép volt, nagyon zöld, mindenhol megültek a cseppek, ami szintén nagyon romantikus volt:


kivéve akkor, amikor a derékig érő vizes fűbe kellett belegyalogolni:


Az, h. derékig vizes lettem, nem szóvirág, hanem tény:


Azért kiemelnék néhány emlékezetes csúcsot.
A Kőrös-bércnél gondolkodtunk el igazán komolyan a feladáson. Tamás már bőrig ázott, az eső zuhogott. M. Sz. közvélemény-kutatást tartott: menjünk-e tovább, vagy sem. Én ekkor teljesen biztos voltam abban, h. feladjuk, és szépen visszamegyünk a kocsihoz, ahol csábítóan várakoznak a száraz ruhák és az ülésfűtés. Én magam teljesen semleges állásponton voltam. Ha továbbmegyünk, az is jó, ha befejezzük, akkor sem fogok könnyeket hullatni: az eddigi csúcsok megmászásával is emlékezetes évadzáró marad ez a túra. Arra a véleményre jutottunk, h. menjünk el Istállóskőig, ha törik, ha szakad, és ott tartsunk tanácskozást.
Mentünk. Istállóskő Magyarország 5. legmagasabb pontja, a Bükk legmagasabb hegycsúcsa. Számomra a „nehéz oda felmenni” etalonja. Egyetlen más hegyre sem olyan nehéz nekem felmenni, mint ide. Meredek, és nagyon hosszan meredek. Ennek ellenére könnyebben feljutottam, mint első alkalommal, pecsételtünk, és, mivel az átlagunk és a kedvünk is javulni látszott, úgy döntöttünk, h. továbbmegyünk. Ekkor már én is lehetségesnek tartottam, h. a túra meglesz. A 20-ból már 10 csúcs megvolt, és bár az eső még mindig esett, már hozzászoktunk, és mintegy hiányzott volna, ha nem esik… Mentünk tovább. Gnómok pecsételnek az erdőben:


A következő hegy a Nagy Kopasz volt, nem tévesztendő össze a Budai-hegységben található névrokonával. Annyit azért nem gyalogoltunk… Innen a Virágos sár-bércre mentünk, ami igencsak emlékezetes marad számomra: nehéz és technikás volt feljutni, jól lemaradtam a fiúktól, a kövek csúsztak, az eső, a változatosság kedvéért, esett, azt hittem, sosem érek fel…
Aztán, a Tar-kő felé tartva, ahonnan a Bükk talán legszebb kilátása nyílik, felfelé botorkálva a hullott faágak és kidőlt fatörzsek között, találtam VALAMIT. Valamit, amit már nagyon régen szerettem volna találni… Nagyon örültem neki, mondjuk annak nem, h. még n+1 km-t kell cipelni… de cipeltem hősiesen. Akit nagyon érdekel, h. mi az, és nálunk jár, a bejárati ajtó után élesen balra pillantva, a galériakorlát környékén megpróbálhatja felfedezni :).
A Nagy Kőhát és a Kis Kőhát csúcsok szintén igencsak emlékezetesek voltak… a Nagy Kőhátat drótkerítés veszi körül, azon átmenni csak bizonyos helyeken lehet, létrán. Ennek a „bizonyos helynek” a megtalálása érdekes folyamat volt. Ez volt életemben a második túra, ahol tanúja voltam annak, h. M. Sz. elveszti a humorérzékét, és IGAZÁN dühösen szidja a túrát, az útvonalat, a derékig érő vizes füvet, és minden mást. Közben ugyanis, délután 3 körül, elállt az eső, és már kezdtünk megszáradni, de itt a csalános-gazosban újra derékig vizesek lettünk. Végül elhamdulillah megtaláltuk a létrát, átmásztunk, és innen a maradék 4 hegycsúcs már nem volt különösebben nehéz feladat – még úgy sem, h. cipeltem a VALAMIT, amit találtam :)
A végén már csak lecsorogtunk a bánkúti sípálya mellett:


Végül 9:20-as idővel értünk be a célba, ami soknak tűnik ilyen rövid túrára, de a terep-, tájékozódási és időjárási viszonyokat tekintve szerintem remeknek mondható.
Nagyon szép és méltó évadzáró volt ez a túra. Nagyon örülök, h. meglátogathattam kedvenc hegységem legmagasabb csúcsait, mind nagyon szép volt, hiába, az én Bükköm…
Pár óra múlva elkezdődik insallah a Ramadán. Egy darabig nem lesz túra és nem lesz beszámoló. Minden olvasómnak áldott Ramadánt, elfogadott böjtöt, imákat és fohászokat kívánok, és szeptember elején insallah nézzetek vissza az újabb beszámolókért…
Halima

Börzsönyi Barangolás

Táv: 17 km
Szint: 750 m

Mottó: „30 fok felett is van élet…” (M. Sz.)


Mint bizonnyal észrevettétek, mostanában nagyon meleg van… Belőlem nagyon sokat kivesz a 30 fok feletti hőmérséklet, ezért eléggé kétkedve nézegettem a hét végére kiírt túralehetőségeket. Felhívtam M. Sz-t, aki elmondta, h. ők a Pilisben szervezett extrém létramászós-szurdokos-szakadékos, 44 km-es, nagyon sok szintes túrára készülnek. Hát, én ODA nem megyek, jelentettem ki határozottan. Miért, kérdezte hallhatóan megdöbbenve. Kifejtettem, h. nem szeretnék magas helyekről kemény helyekre zuhanni. Javasoltam, h. menjünk inkább máshová, magánszervezésben, pl. a Börzsönybe, ami, mint köztudott, kedvenc hegységem. De a csapat többi tagja már betervezte a Pilist. No, akkor oda nélkülem mentek, mondtam magam számára is megdöbbentő módon. Ehhez az állásponthoz tartottam is magam, még szombat este is, és elkönyveltem magamban, h. – bármilyen hihetetlen is – ez a hétvége túra nélkül marad számomra – talán még nem is volt ilyen idén. A szombati meleget elég nehezen bírtam, és még ha a ventillátoromat magammal is vinném a túrára, a megfelelő áramforrás magammal cipelése bizonnyal némi nehézségbe ütközne… Sebaj, itthon is le tudom foglalni magam, gondoltam.

Vasárnap nem is siettem a felkeléssel, kényelmesen reggeliztem, tettem-vettem, majd bekapcsoltam a számcsimat. S mit látok? M. Sz-t az MSN-en… Hát ti, nem mentetek a Pilisbe, kérdeztem teljes megdöbbenéssel. Nem, felelte ő, megijedtem a 37 foktól. Majd megkérdezte: esetleg egy rövidebb túra, a Börzsönyben? Hűha, remek, igaz, h. már 11 óra van, és a nap épp most kezdi komolyan venni a dolgokat, de kit riaszthat ez el? Minket biztos nem. Gyorsan összedobtam pár szendvicset, mint a közeli biobolt kísérleti patkánya… Ugyanis nem volt a szokásos tönkölykiflim, és amikor szemügyre vettem egy „bio teljes kiőrlésű zöldséges molnárka” feliratú csomagot, és megkérdeztem a kiszolgáló hölgyet, h. ez vajon milyen, ő kissé gondterhelt arckifejezéssel közölte: „Nem tudom, most rendeltem először, gondoltam, valaki majd megkóstolja…”. Jelentem, a molnárka finom.

Hamarosan megérkezett értem M. Sz. és Tamás kocsival, és a Börzsöny felé vettük az irányt. Az autót egy Perőcsény nevű faluban hagytuk, aminek a nevét én képtelen voltam megjegyezni, ezért csak az „Orrsövény nevű falu” megnevezéssel hivatkoztam rá a nap további részében, amit a társaság fennmaradó részének bizonyos hányada nem talált olyan viccesnek. De mit tegyek, most is meg kellett néznem a térképet, h. hogy is hívják pontosan az Orrsövény nevű falut… insallah most már megjegyzem.

Az autóban ülve gondoltam magamban, h. mit kell ez a pánik, meg hőségriadó, oké, kicsit meleg van, de nem olyan ISZONYAT vészes, el lehet viselni. Az persze elkerülte a figyelmemet, h. az elviselhetőségben valószínűleg jelentős része van a 25 fokra állított légkondinak… A kocsiból kiszállva a hőség olyan érzés volt, mintha lendületből egy falnak rohantam volna. Délután 1 óra volt, a hőség az ilyenkor kezd igazán belehúzni. Az erdőben biztos hűvösebb van, reménykedtem, egyelőre azonban a faluból kivezető utat kellett leküzdeni, ami igaz, h. meredeken emelkedett, de legalább árnyék sem volt semmi. Elhamdulillah ez a szakasz nem tartott sokáig, hamarosan beértünk a nagyon kellemes, árnyékfoltos erdőbe:


Itt ugyan nem volt hűvösebb, mint a faluban, de legalább árnyék volt. De NAGYON meleg volt, nem is tudom elmondani, mennyire, főleg, h. hamarosan megkezdtük a felfelé kapaszkodást. A falu olyan 180 m tszf-on van, a helyek, ahova tartottunk, meg 700m felett, muszáj volt hát felfelé menni, mivel a Börzsönynek ezen a részén a lift és a mozgólépcső még nem került kiépítésre.
Általában azon a nézeten vagyok, h. úrinő nem izzad, max. egy kissé felhevül. Hát, most sajna nem tudom szalonképesen kifejezni magam, ugyanis SEMMIFÉLE mértéket nem sikerült tartanom az izzadásban, még jó, h. a többiek is így voltak ezzel. Időnként megálltunk inni, h. békésen izzadhassunk tovább.
Már az út elején megmutatkozott a később akuttá váló probléma: az erdőben hihetetlen számú bögöly volt. Csípős bögöly. Ráadásul úgy tűnt, h. a kis mocskok kiszemelték maguknak Tamást. Rajokban támadtak rá, és a csípések óriásira dagadtak. Tamás annyira nem élvezte a túrát. Mi nagy mértékben együtt éreztünk vele, megemlíteném azonban, h. az ő jelenléte miatt a böglyök minket teljes mértékben negligáltak. Így szegény Tamás számunkra gyakorlatilag szenvedő, ám rendkívül hatékony, ráadásul önjáró rovarcsapdának bizonyult. A menetoszlop a továbbiakban a következőképpen alakult: elöl Tamás, futó lévén jelentős sebességgel, utána a bögölyraj, majd M. Sz. és én. Jelentősebb kilátópontokon persze együtt megálltunk, nézelődtünk, fotóztunk, ettünk stb. A tűző napon a böglyök sem voltak annyira lelkesek.
Első célunk a Jancsi-vár volt, ahol nem volt semmi különös, de nagyon szép és vadregényes szakasz volt, sziklákkal, meg gyönyörű börzsönyi tájjal:


Az első nagyobb kilátópont a Holló-kő volt, nem keverendő össze azzal a faluval, amit egybe kell írni, és a Cserhátban van. Ez csak egy szikla volt, amiről remek kilátás nyílt a Börzsönyre, háttérben a jól pozícionált Csóványossal.
A Börzsöny és én:


Hiába, no, nem véletlenül szeretem a Börzsönyt. Innen mentünk tovább Salgó-vár felé, először lefele, majd a túrázás törvényei szerint ismét meredeken felfele. A táj még mindig gyönyörű volt, volt egy csomó érdekes növény, meg romantikus sziklaalakzatok:


Itt azért már érezni lehetett, h. 700 m magason vagyunk, hűvösebb volt, és a szél is feltámadt kicsit. Rendületlenül tartottunk a még mindig a 700-as csapatba tartozó Salgó-vár felé. A Salgó-vár tényleg vár volt valamikor, még megvannak a fal maradványai, felmentünk a sziklák tetejére, h. ki tudjunk nézni, és más helyzetből is megcsodálhassuk a Csóványost.


Innen már nagyrészt lefelé mentünk, volt még egy kapaszkodós rész, de nem volt vészes. Érdekes helyeken haladtunk, ott volt például a Szabályos Sziklák Völgye, ami a térképen bizonnyal nem ezen a néven szerepel, de én ezt adtam neki:


Elég hosszan ilyen volt az út mente, nagyon érdekes volt. A másik oldalon pedig egy nagyon mély vízmosás, az alján kis patakkal ("Vízesés! Vízesés!"):


És hamarosan találtunk egy ilyet, aminek nagyon örültem, mert már a túra elején említettem, h. milyen jó lenne valami érdekes állatot találni:


Eztán egy jó darabon az évtizedek óta nem használt kisvasút és a patak közös nyomvonalán haladtunk, ennek a rossz oldala az volt, h. itt – gondolom a víz közelsége miatt – különösen sok bögöly volt, amelyek újult erővel intéztek csapatösszevonásos támadást Tamás ellen. A jó oldala az volt, h. a kisvasút elhagyott, és néha földdel vastagon betemetett sínpárja elhagyott vadnyugati táj fílinget kölcsönzött a helynek. Muszáj volt arra gondolnom, h. ez a vasútvonal nem csak Anna fogalmai szerint nem biztonságos:


A patakmederből felszedtem és hazacipeltem egy jókora kerek követ. Ha bevizezem, és megszagolom, vulkánszaga van :)

Ahogy egyre lejjebb értünk, úgy lett megint egyre melegebb. A fentebb említett felhevülés ismét erőt vett rajtunk. Arcunkra többliternyi leves elkészítéséhez elegendő sóréteg csapódott ki. A vasúttól elszakadva hamarosan visszaértünk a piros sávra, amin reggel elindultunk, és innen már 2-3 km múlva az autónál voltunk.
Az autót egy játszótér melletti parkolóban hagytuk, így most megosztottam túratársaimmal, h. óvodás koromban leestem a félig földbe ásott gumiról, és csúnyán összetörtem az arcomat meg az orromat. de hát hogy tudtál arról leesni, firtatta némi döbbenettel M. Sz. Hát, már akkor sem volt valami jó az egyensúlyérzékem, mondtam, majd azt is elárultam, h. a mászókára sem mertem felmenni. Most, jó pár évtizeddel később, túratársaim némi biztatására igyekeztem legyőzni az egykori akadályokat:



A nyomós kútnál végzett ivászat és mosdás után mind egyetértettünk abban, h. hazafelé muszáj valahol fagyit ennünk. Végül a jól bevált zebegényi cukrászdánkban álltunk meg. Valamint megálltunk még egyszer hazafelé, mert az égen valami hihetetlenül furcsa felhőképződmények lógtak, amiket muszáj volt megörökíteni:


Nagyon kellemes börzsönyi barangolás volt ez így vasárnap délutánra, amiből két tanulságot is sikerült levonnom:
(1) Harminc fok felett is van élet…
(2) Harminc fok felett azonban inkább a harminc km alatti túrákra fogok koncentrálni. Ez így pont jó és kellemes volt, még extrém kánikulában is.

Idén először…

Hirtelen ötlettől vezérelve meghirdettem a szerdai kirándulást – nem is egészen bízva benne, h. bárkit is érdekelhet. Ennek ellenére elhamdulillah öt felnőtt és két gyerek indultunk útnak. Külön megemlíteném Ayse 4 éves fiát, aki hősiesen végigjött velünk az útvonalon, és egyszer sem kellett cipelni.
Az idő – akkor még – kellemes volt elhamdulillah, a nap sütött, de nem volt még olyan kánikula, mint mostanában. Az erdő szép volt, zöld, és találtunk ilyet is:


Azt azért a csapat többsége megállapította, h. a Makkosmária – János-hegy szakaszon „sokat kell felfelé menni, és azért ez durva”, sőt, még a kisfiú is felülbírálta előző nap hangoztatott nézeteit, miszerint ő „az erdőbe akar menni kirándulni”. Elhamdulillah azért elértünk a libegő felső végállomásához, ahonnan rövid, de velős kapaszkodó után feljutottunk az Erzsébet-kilátóhoz. Az érdeklődők felmentek a kilátóba, a kevésbé érdeklődők megvárták a többieket lent. Rövid (egyesek szerint túl rövid) pihenő után indultunk tovább Szépjuhászné felé. Út közben újra és újra felmerült a kérdés: hol van már a piknikhely?
Ez mindenki számára kellemes szakasz volt, mivel lefelé kellett menni. Sajnos azonban a túrázás alapszabályai közé tartozik, h. ha lefelé megyünk, annak előbb-utóbb meglesz a böjtje… most is így lett. A Nagy-Hárshegyre vezető emelkedőt meglátva a kisfiú éktelen üvöltésbe kezdett: „Vááááááááááááááá anyuka én már nem akarooooook többet felfelé menniiiiiiiiiiiiiiiiiiii…”.

Ebből a mondatból szállóige lett, én is idéztem a vasárnapi túra során… Végül is némi kerülővel, de kevésbé meredeken feljutottunk a kilátóhoz, ahol meglett a várva-várt piknikhely is.


Jelentős mennyiségű élelem elfogyasztása után elindultunk lefelé Hűvösvölgybe – a Kis-Hárshegy kilátóját mintegy közkívántra kihagytuk. Majd legközelebb, insallah.


Kellemes kirándulás volt, insallah a közeljövőben megismételjük. Sok szeretettel várunk mindenkit.

Hihetetlen, de... meghívó

Időpont: 2011.07. 06. szerda
Útvonal: Normafa - János-hegy - Szépjuhászné - Nagy-Hárshegy - Kis-Hárshegy - Hűvösvölgy
Táv: 10 km
Szintkülönbség: 350 m
Találkozó: reggel 9-kor a Moszkva téren, a 6-os villamos végállomásánál
Visszaérkezés: 13-14 óra között a Moszkva térre
Terep: Túl sok szintkülönbség nincs, kellemes, jól járható erdei utak. Figyelem! Kezdő túrázóknak különösen ajánlom, ez egy KIFEJEZETTEN könnyű túra!
Gyerekkompatibilis-e? Babakocsival nem, de kicsit nagyobb gyerekeknek 100%-ban.
Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Kaját lehet hozni, és mivel meleg lesz insallah, innivaló jól jöhet. Meg ennivaló, persze.

Gerecse 50

Táv: 48 km
Szintkülönbség: 1470 m

Szombatra két túrát is nézegettem: az egyik egy zempléni ötvenes, ám Megbízott Szakértőnk közölte, h. az út egy irányba 3 óra… ez tehát kilőve. A másik egy börzsönyi túra. Szeretem a Börzsönyt, a Bükk mellett a kedvenc hegységem. Ha lenne egy pej kancám – mert szerintem a ló színe a pej – Börzsönynek nevezném. Sajna azonban a túra nem oda érkezett, ahonnan indult, és nemcsak hogy vonattal kellett volna menni, de még át is szállni Vácon… ez is kilőve.
Legyen a Gerecse 50, mondta M. Sz. Ez a túra tavasszal szokott lenni, és az ország egyik legnépesebb teljesítménytúrája, a 3 távon több ezer indulóval. Mi már csak ezért sem voltunk ott – meg amúgy is a Mátrabérccel egy napon volt. No, akkor most csináljuk meg alternatív módon, magánszervezésben, de a teljesítménytúra útvonalán. Ilyet még úgy sem csináltam, kíváncsi voltam, milyen lehet 50 km-t menni egy magántúrán, ahol ugye meg szoktunk állni, meg fotózunk, meg állatokat fogdozunk. Ó, én kis naiv…
A szokásos menetrend szerint Gyurival mentünk Budaörsig, ott átültünk Ülésfűtésbe, és nemsokára már a turul feletti parkolóban szálltunk ki. Út közben kiderült, h. M. Sz. kevesellte az eredeti túrában lévő szintkülönbséget, így beiktatott még extra szakaszokat is, a csúcsmászás jegyében. 11 óra a szintidő, mondta szigorúam. De ez nem is teljesítménytúra, tiltakoztam én rossz előérzettel, de IGEN felelte ő fanatikusan villogó szemekkel. Én próbáltam rámutatni, h. az eredeti kiírás szerint a szintidő 12 óra, ő viszont közölte, h. az bizony a papírkutyáknak van. Értsd: olyan papírkutyáknak, akik képesek 50 km-t gyalogolni.
Én persze nemigen hittem el, h. valóban egy teljesítménytúra szellemében fogunk menni. Lett is nagy meglepődés. Hát hiszen ezek rohannak, mint egy alfelen lőtt vadkan, állapítottam meg. Mikor a fiúk egy-egy útkanyarulatban eltűntek a szemem elől. Először kicsit fel is voltam háborodva – az „együtt túrázunk” az én felfogásomban nem 100% egyezett. Aztán rájöttem, h. hát ez tényleg egy teljesítménytúra lesz… illetve majdnem. Megvoltak benne a teljesítménytúrák hátrányai – sietni kell, tartani a szintidőt, kevesebb idő van megállni, nézelődni – azok előnyei nélkül – pl. hogy kapsz útleírást, előre tudod a pontok helyét, résztávokat és részszinteket, tehát be tudod osztani az erődet, adnak enni-inni, meg a végén kitűzőt-emléklapot. Mindegy, az első pár km után az agyam átállt arra, h. teljesítménytúrán vagyunk. A fiúkat csak hátulról láttam, de a kétes elágazásoknál bevártak, ami nagyon dicséretes dolog volt, mert nálam nem volt se térkép, se GPS (mondjuk ezekkel együtt is tehetségesen el tudok ám tévedni). Mire az első állomásunkhoz elértünk, már élveztem a túrát:


A reggeli erdő nagyon szép volt: voltak érdekes ízeltlábúak – mondjuk nem álltam meg megnézegetni őket – az úton átszaladt előttünk egy vaddisznócsalád – anyuka, aki NAGYON nagy, és disznótól megdöbbentő módon hosszú lábú, slank hölgy volt, meg kb. 3 malaca – és egy szarvas is. Az első 17 km olyan volt, mintha egyedül túráztam volna – néha beértem a fiúkat, és köszöntünk egymásnak. Amúgy csak mentem, és az élet nagy kérdésein filozofáltam – pl. hogy melyik testnyílásomon keresztül juthatnék elegendő oxigénhez. Az erdő nagyon szép volt, néha a nap is kisütött, ilyenkor az erdő nagyon szép napfényfoltos volt:


M. Sz., az útvonalat érdekesebbé teendő, beiktatta a Gerecse hegység legmagasabb csúcsának, a (nem túl fantáziadús módon) Gerecse nevet viselő hegynek a megmászását is túránkba. A hegy csúcsán a szokásos geodéziai torony állt:


Ebben azonban valaki szerelt valami antennaféleséget, lenn a torony lábánál zúgott a generátor, ami az áramot szolgáltatta az akármihez, amit csinált. Hosszasan gondolkodtunk, h. vajon fel lehet-e menni ettől függetlenül. Végül valaki felkiabált, és megjött a válasz: menjünk csak. Fenn egy rádióamatőr szerelgetett antennákat, M. Sz-kel számomra teljesen érthetetlen beszélgetést folytattak a rádióhullámok terjedéséről. Elismerően bólintott 50 km-es távunkra, megcsodáltuk a kilátást, aztán mi mentünk is tovább.
Innentől nem tudom, h. én gyorsultam fel, vagy a fiúk lassultak le, de már többé-kevésbé együtt mentünk. Egészen egy kritikus pontig, ami mintegy 6-7 km múlva következett be. Kibukkantunk egy rétre, ahol ilyenekkel találkoztunk (konnektor :)):


Ezen kívül rengeteg medvehagyma is volt, Tamás kiásott néhányat, h. otthon meghonosítsa. Megkért, h. vegyem elő a nejlont a hátizsákjából, majd tegyem is vissza, immáron hagymástul. Az egész pakolás kb. 90 másodpercet vett igénybe – de vészterhes és végzetterhes 90 másodperc volt ez! Lemaradtunk a többiektől, így teljes sebességgel, csaknem futva vetettük magunkat utánuk az enyhén, de folyamatosan emelkedő úton. Illetve Tamás majdnem futott, én meg majdnem kaptam levegőt. Már jó ideje mentünk, amikor kezdett feltűnni, h. a fiúknak semmi nyoma… Tamás telefonált, kiderült, h. lefordultak a kék jelzésen, ahol keresztezte az utat. Oké, vissza a kék elágazáshoz, lefordultunk, és ismét teljes sebességgel loholtunk utánuk. Jó ideig. Sehol senki. Tamás előrefutott, én meg igyekeztem a nyomába. Egyszer csak Tamás fut visszafelé – nincsenek meg a fiúk. Kiderült, h. ők a MÁSIK IRÁNYBA fordultak le a kéken… mint M. Sz. többször is kifejtette, az út az olyan, h. kétfele megy. Sebaj, ismét vissza. Engem elhamdulillah nem rázott meg a dolog, ekkor már jobban ment a túra, mint reggel az elején, mondjuk arra gondoltam, h. én vagyok a csapatban a leggyengébb láncszem, tán nem nekem kéne plusz kilométereket mennem, de sebaj, a hely szép volt, és nem is nagyon emelkedett. A többiek nem ilyen könnyedén fogták fel, h. a 11 órás szintidőnk veszélybe került, minjárt ¾ kettő, és még csak féltávnál vagyunk, tajtékzott M. Sz., így a fagyökeres, köves, csúszós lefelén az általam biztonságosnak ítélt sebességnél LÉNYEGESEN gyorsabban száguldottunk le, de inkább befogtam a számat, ha már miattam (is) késlekedünk… elhamdulillah végül leértünk egészben.
Lassan kezdett beborulni, esősre állt az idő. Még a domboldalon jussunk fel az eső előtt, aggodalmaskodtak a többiek, először nem értettem, miért, aztán megértettem, mikor odaértünk… a „domboldal” egy durván emelkedő, csúszós hegyoldal volt, szárazon is alig járható, nem tudom, hogy jutottam volna fel, ha még jó sáros is… így is az életemért küzdöttem:


Nem sokkal az után, h. felértünk, eleredt a zápor, ami hamarosan jégesőbe váltott. Apró kis műanyag-granulátumra emlékeztető jegecskék estek, aztán ez is abbamaradt. Nem esett túl sok, arra volt csak elég, h. az erdőnek kellemesen friss illata legyen utána.
Érdekes szakaszok következtek, a Bükkre emlékeztető köves hegyoldal:


És kis pukli kövek, pihe-puha mohapárnával borítva, külön Adrienn kedvéért:


Ezt a túrát létra-túrának is neveztem, mert 8 db létrán kellett átmászni. Már korántsem jelent akkora megpróbáltatást, mint kezdetben, de azért még mindig nem a kedvencem. Az egyik létrázás után kiértünk egy különösen szép rétre:


Valamint a vadkerítés mellett húzódó ösvényen sikerült fognom egy igazán különleges, ritka, és nekem nagyon kedves állatot is:


Megszemlélés és fotózás után gondosan visszahelyeztem a kerítés túlsó oldalára – insallah ő is oda akart menni…
Ekkor már kezdtem megint fáradni, és le-lemaradtam a fiúktól. Igazából nem éreztem különösebben fáradtnak magam, de azt láttam, h. a sebességem, az bizony csökken. De az erdő szép volt, az idő kellemes, úgy éreztem, szívesen mennék még, bár rohanni már nemigen tudok.
Hamarosan kupaktanácsot tartottunk – az eredeti túrakiírásban szereplő hosszabb utat választjuk, de akkor a felét (kb. 2 km) országúton kell menni, vagy rövidítünk, és akkor mind a 2 km-t az erdőben mehetjük. M. Sz. felvetette azt a lehetőséget is, h. forduljunk vissza, és akkor mehetünk egy 90 km-es túrát – én erre szavaztam :) :):) Végül megállapodtunk a 2 km erdőben. Hamarosan visszaérkeztünk a turulhoz, még mászkáltunk kicsit az ottani sziklákon, ahol, legnagyobb örömömre, nagyon nagy szemű és ízletes sajmeggyek teremtek:


Aztán beszálltunk az autóba, és irány haza. Fáradt voltam, de kellemesen, és remekül aludtam a túra után elhamdulillah. Örülök, h. sikerült megcsinálni ezt a túrát, és ráadásul nem a tömeggel, hanem olyanokkal, akikkel igazán szívesen túrázok együtt. A szokásosnál több állatot láttunk, és elhamdulillah az idő is kellemes volt, nem volt kánikula.
Most kivételesen nemcsak a hétvégi túrát várom, hanem a szerdát is – mert akkor insallah veletek vágunk neki egy rövid kirándulás erejéig a budai kilátók felfedezésének : )